Gondolom, sokan emlékszünk még Roland Emmerich 1994-es kasszasikerére, a Stargate -re. Nem volt valami nagy durranás, a látványeffekteken és az alapötleten kívül igazából nem nyújtott maradandót. Ez azonban elég volt ahhoz, hogy a mozik nézőterét megtöltse, úgy Amerikában, mint az egész világon. Nem is keltett különösebb meglepetést, amikor a jogok tulajdonosa, az MGM - tudjátok, az a bizonyos oroszlán - 1997-ben bejelentette, hogy tévésorozat formájában folytatja a történetet. Annál inkább meglepett mindenkit, amikor Emmerichet és Dean Devlint, az eredeti koncepció két kiagyalóját a producerek fenéken billentették. Hiába minden apelláta és pereskedés, a stúdió hajthatatlan maradt. De talán nem is baj. A végtermék ugyanis, számos hibája mellett is sokkal színvonalasabb, mint az eredeti mű.

Kezdjük a szereplőkkel: a sorozat megőrizte a film legfontosabb figuráit, élükön Jack O'Neill ezredessel és Daniel Jacksonnal, az archeológussal és nyelvtudóssal. Míg azonban az eredeti Stargate sztárjai (Kurt Russell és James Spader) egyértelműen a fizetési csekkre hajtottak, közben olyan recsegő-ropogó alakítást nyújtva, hogy Pinokkió is könnyedén lekörözte volna őket - jellemző egyébként, hogy Russell egy interjúban megemlítette, legélénkebb emléke a forgatásról az, milyen jókat dunebuggyzott a sivatagban -, addig a sorozathoz O'Neill szerepére a MacGyverből jól ismert, sármos Richard Dean Andersont nyerték meg, Jacksonnak pedig Michael Shankset, aki szintén lazán többet nyújt elődjénél. Az új szereposztásban fontosabb feladat jut még Samantha Carter századosnak (Amanda Tapping), aki nő létére nemcsak hogy katona, de még asztrofizikus is, Teal'cnak (Christopher Judge), aki nevéhez hűen idegen - illetve ember, csak nem a Földön született, és egyéb kisebb hibái is vannak (például egy gonosz kukac helyettesíti az immunrendszerét), és végül, de nem utolsó sorban Hammond tábornoknak (Don S. Davis a Twin Peaksből), aki a film nevetséges West tábornokát váltotta le.

A sorozat jelentős koncepcióváltással indul, itt ugyanis az idegenek valójában a már fent említett kukacok, amik gazdatestekbe költöznek be, átvéve azok irányítását. Ráadásul Csillagkapuból sem csak kettő van, hanem feltehetőleg több millió, szerte a galaxisban. Ezek dimenzióközi mesterséges féregjáratokat generálnak, melyeken keresztül az ember pillanatok alatt egy másik bolygón találhatja magát. A goa'uldoknak elnevezett gonosz idegenek, mint kiderül, többször is megfordultak Földünkön, és ezrével cipelték el szerencsétlen fajtársainkat gazdatestnek illetve rabszolgának. A sorozat hősei tehát bárhová mennek is, legtöbb helyen emberi társadalmakra bukkannak, a legkülönbözőbb életkörülmények között: nomád mongolok, génsebészetileg tökéletesített ókori görögök, vikingek vagy épp hiperfejlett csillagutazók fogadják őket.

A történetek nem a legeredetibbek - persze manapság már ember legyen a talpán, aki valami egészen újat próbál kitalálni - és helyenként a megoldásokat is túlegyszerűsítik, de az igazán szimpatikus benne az, hogy minden résztvevő részéről érezni a lelkesedést, amivel a munkáját végzi, dolgozzon bár a kamera előtt vagy mögött. Mellesleg a stáb nagy részének köszönhetjük a TV3-on mostanság Végtelen határok címen futó új Outer Limitset is, tehát van fogalmuk a színvonalas sci-firől. A már fölemlegetett történetek leginkább a Star Treket idézik, és erről eszembe jut még valami. A sorozat egyre inkább hasonlít számomra az eredeti, '60-as évekbeli Trek re, abból a szempontból, hogy a sztorik másodlagosak a fokozatosan egyre jobban kidolgozott karakterek mellett. A főszereplők ugyanis az epizódok nagy részében egymással vannak elfoglalva, rokonszenves csípkelődésük egyik fontos forrása a forgatókönyvek humorának. És ezzel megint egy olyan ponthoz érkeztünk, ahol érdemes kidomborítani a film és a sorozat közti különbséget: a filmből ugyanis szinte teljes egészében hiányzott a humor, hacsak azt nem tekintjük viccesnek, hogy a macho katonák lépten-nyomon kiszúrtak a teszetosza Daniel Jacksonnal. Az új O'Neill is összetettebb figurára sikerült elődjénél, aki mindössze magába roskadva búslakodott és száraz parancsokat osztogatott. Richard Dean Anderson humort és iróniát visz karakterébe, O'Neilljét katona létére örök lázadóvá teszi, aki (Kirkhöz hasonlóan, lásd Trek) nem habozik ellentmondani feletteseinek, ha a véleménye különbözik az övéktől.

Végül még két érv a sorozat mellett: habár az epizódokat korántsem integrálja annyira egységes egésszé, mint mondjuk a Babylon 5, mégis érdemes minden részt figyelmesen nézni, mert majdnem mindegyikben megjelenik valaki vagy elhangzik valami, amire később aztán visszautalnak, sőt, ami még ritkább tévés berkekben, ezek a dolgok előbbre is viszik a nagy sztori-ívet. Tehát a Csillagkapu kicsit olyan, mint egy óriás puzzle, vagy egy számítógépes kalandjáték, ahol gyűjtögetni kell az információmorzsákat, hogy a végén összeállhasson belőlük a megoldás, egy nagyobb kép. És, ha némileg kaotikusan kezeli is a különböző kultúrák mitológiáit, mindenképpen fölkelti az ember érdeklődését a téma iránt.

Mindenkinek javaslom, tegyen egy próbát a TV3-on futó sorozattal, ha kellőképp nyitott, nem fog csalódni benne. Ami az amerikai fogadtatást illeti, arról csak annyit, hogy a pilótafilm alapján az MGM kapásból 44 részt rendelt belőle, és azóta már a rendelt epizódszám 88-ra emelkedett. A Showtime csatorna június végére ígéri a harmadik szezon sugárzásának megkezdését, a hozzánk közelebbi német RTL II most ismétli az első szezont, és ha minden igaz, utána leadja a másodikat is. A sorozat tehát külföldön már sínen van, remélem, sikerül megtalálnia magyarországi rajongótáborát is.

Akit érdekelnek a Csillagkapuval kapcsolatos legfrissebb hírek, epizód-ismertetők, sőt, interaktív játékok is, az látogasson el a www.sg-1.net címre! Nem bánja meg!