Interjú - Martin Wood, 1. Rész
2008.07.28 - Sokaris

Martin Wood már a Csillagkapu első évada óta a franchise egyik fontos alakja, eddig az elkészült anyagok körülbelül negyede került ki a rendező kezei alól. A továbbiakban a GateWorld által készített interjú első felét olvashatjátok, melyben Martin Wood a DVD-re készült Stargate: Continuum forgatási izgalmairól és a Sanctuary-ról beszél.

GateWorld [GW]: David Read vagyok, itt ülök Martin Wood-dal a Stage 3 Media-n…
Martin Wood [MW]: És Amanda Tapping-gel [egy háta mögött látható fotóra mutat]

GW: Oh igen, a csodás Amanda Tapping! Jelenleg az új nagy Sanctuary projekten dolgozik. Mindenki erről beszél.
MW: Hát remélem.

GW: Most egész pontosan hol tartanak a munkában? A Sci Fi csak nemrégiben erősítette meg, hogy a TV-k képernyőjére viszi a sorozatot.
MW: Igen, most már egész biztos, hogy a Sci Fi-on látható lesz a sorozat. Néhány forgatókönyvünket már jóvá is hagyták – habár nem mindet. Mi megpróbáljuk megmutatni nekik az alapirányt, majd ők lassan viszik tovább a történetet, szem előtt tartva, hogy az egész jobban igazodjon saját hálózati modelljükhöz, ami számunkra is megfelel. Ez a Sanctuary sok tekintetben más lesz, mint a sorozat, melyet korábban az interneten láthattak a nézők. Akik korábban a világhálón kísérték figyelemmel a történéseket, minden bizonnyal nagyon meg lesznek lepődve azon, amit majd a TV-ben látni fognak.

A karakterek az új, TV sorozatban sokkal kidolgozottabbak lesznek, a történetszálak pedig sokkal jobban meg lesznek alapozva. Amit korábban az interneten lehetett látni, az leginkább egyfajta kísérlet volt a részünkről. Azt próbáltuk felmérni, hogy hogyan és milyen gyorsan tudjuk a tervezett dolgokat virtuálisan megvalósítani, tényleg ez volt az egyik fő cél, hiszik vagy sem. Elég gyorsan összehoztuk az anyagot egyébként.

GW: Tehát a Sanctuary online változata alapvetően egy teszt volt, hogy felmérjék, hogy egy TV-s költségvetésből vagy akár annál kevesebből mit és hogyan tudnak megvalósítani?
MW: Sokkal kevesebből, mint egy szokásos TV-s költségvetés esetében. Az online változat lényegében a leendő új piac tesztelése volt. Meg akartuk nézni, hogy a piac hogyan fogadná az ilyen megoldást – a fogadtatás egyébként sikeresnek könyvelhető el. Több mint 3 millióan töltötték le a sorozat részeit, talán még többen is annál. Mindenki fejében ott van, hogy az internet szabad és elég nehéz most már csak úgy elmenni mellette. Mindenki különböző, új módokkal kísérletezik, hogy hogyan lehetne az ilyesmihez piacot teremteni a neten. Mi a sorozat korábbi formájával ezt a kísérletezési vágyunkat éltük ki és sokat tanultunk belőle. Most TV-s sorozatot készítünk a történetből és megnézzük, hogy a netes közösség erre hogyan fog reagálni.

De hadd fogalmazzak másképp: a Sanctuary-n végzett munkánk némileg ahhoz hasonlatos, mint amikor James Cameron forgatta a „Titanic”-ot. Láthatjuk a hajón játszódó jeleneteket, majd hirtelen távolítunk a képpel és csak annyit látunk, hogy a hajó egy hatalmas fekete óceánon lévő apró kis valaminek tűnik. Így épül fel ez is, alapvetően ezt csináltuk mi is. Reklámozás nélkül készítettük és folytattuk a sorozatot, de úgy terjedt, mint egy vírus. Meg akartuk nézni, hogy milyen messzire juthatunk el ilyen stratégiával. Aztán ha már televíziós változat is készül a sorozathoz, nézzük meg, hogy akkor mi történik.

GW: OK, nagyszerű. Majd később még visszatérünk a Sanctuary-hez, de most térjünk át egy kicsit a Csillagkapura. A Csillagkapu hogyan befolyásolta a Sanctuary-vel kapcsolatos munkáját?
MW: Én úgymond a Csillagkapunál nőttem fel. Az utóbbi tizenkét évemet a sorozatnál töltöttem és eközben nagyon sokat tanultam. A rendezőként elsajátított és használt elemek közül ha nem is mindent, de a legtöbb dolgot a Csillagkapunál tanultam meg. Habár rengeteg más sorozat készítésében is részt vettem már, azok csupán mellékágaknak tekinthetők ahhoz képest, amit a Csillagkapunál vittem véghez és tanultam meg.

Az időm legnagyobb részét, évente nyolc hónapot mindig a Csillagkapu vagy az Atlantisz munkálataival töltöttem. Mivel már igen régóta a franchise-nál vagyok, a két Csillagkapu sorozat révén olyan dolgokat is megtehettem, melyeket normál esetben visszatérő rendezőként nem tehetnék meg egy sorozatnál.

Mindannyian a Csillagkapunál nőttünk fel. A stáb, a rendezők, mindenki. Mindannyian ennél a két sorozatnál tanultuk ki szakmánk legjavát. Habár mindenki eltérő tapasztalattal érkezett a sorozatokhoz, itt kísérleteztünk és játszadoztunk csak igazán az egyes lehetőségekkel. Mindaz, amit a Csillagkapunál tanultam, alapozta meg, hogy belevághassunk a Sanctuary projektbe.

Hasonló virtuális sorozatot még soha nem készítettek előttünk. A megvalósításhoz segítségül hívtuk mindazt, amit korábban tanultunk, emellé beemeltük a virtuális elemeket és így jött létre lényegében a sorozat.

GW: Idén kevesebb epizódon fog dolgozni a Csillagkapunál, hogy több ideje legyen a Sanctuary-re?
MW: Abban reménykedem, hogy be fogom tudni fejezni az Atlantisszal kapcsolatos munkát és még talán egy másik filmet is. De igazából ki kell várnunk, hogy hogyan lesz és változik a menetrendünk. Az Atlantisszal kapcsolatban már korábban megkerestek, hogy „szeretnék-e néhány epizódot rendezni”, én pedig természetesen azt mondtam, hogy „persze, nem is tudom elképzelni egy évemet anélkül, hogy legalább 1-2 epizódot ne készítettem volna”. Rendkívül fontos számomra, hogy az Atlantiszt és a Csillagkaput továbbra is életben tartsuk.

GW: És mi a helyzet egy esetleges hatodik évaddal? Jelenleg csak az Atlantisz ötödik évadán dolgozik? Az ötödik évad lezárultával teljesen a Sanctuary-re fogja áldozni az idejét?
MW: Abban reménykedem, hogy a Sanctuary-vel végzünk, mire az Atlantisz évad is lefut. Mivel én futtatom a Sanctuary-t, ezért mindig be tudok iktatni magamnak némi időt, hogy az Atlantisszal is foglalkozni tudjak.

Amikor megkezdődtek az ötödik évad munkálatai, Andi Mikita rendezte az évad első epizódját. Ez volt az első alkalom az elmúlt tizenkét évben, hogy nem voltam ott az évad kezdeténél és ez nagyon fura érzés volt. Mondtam is a többieknek, hogy „nagyon fura érzés nem ott lenni az évadnyitónál”.
Paul, Joe, Brad, Robert és a producerek nagyon jól álltak az egészhez és Amanda is mindvégig nagyon megértő volt. Úgy mondanám, hogy mindenki maximálisan támogató és rugalmas volt.

GW: A Stargate Continuum most jelenik meg júliusban, de nem is akarok semmi spoiler-es dologba belemenni… Mennyire korán tudta, hogy Ön fogja rendezni a filmet? Mennyire korán vonták be a projektbe?
MW: Mielőtt az Atlantiszt elkezdtük volna forgatni, Brad és Rob megkerestek és beszéltek egy Csillagkapu filmről. Nagyon remélem, hogy Brad ki akarja majd adni a forgatókönyvet, mert amikor olvastam, végig úgy gondoltam, hogy ez nagyszerűre sikerült.

Lényegében hasonló kezdeti felállás volt a „Lost City” és a „Rising” estében is. Ez a négy epizód volt alapvetően a film, amellyel még annak idején megkerestek. Ha filmként jött volna ki, akkor én rendeztem volna. Aztán képbe került az Atlantisz és megkérdezték, hogy szeretném-e rendezi a sorozatnyitó duplaepizódot a „Rising”-ot.
Egészen addig az volt a legnagyobb projekt, amiben részt vettem a franchise-nál. Aztán amikor a DVD filmek szóba kerültek, Robert mondta, hogy ő fogja rendezni az egyiket, Brad pedig megkérdezett, hogy szeretném-e a másik rendezői munkálatait elvállalni. Természetesen a válaszom az volt, hogy „persze, hogyne, miről szól a film?”. Leültünk és elmesélte, hogy miről is fog szólni a történet.

Egy ponton azt mondtam neki, hogy „úgy érzem ez már túl sok lesz, ennyi mindent nem tudsz belerakni egyetlen filmbe”, mire ő csak annyit mondott, hogy „megcsinálom”, aztán el is kezdte írni a forgatókönyvet. Időnként megmutatta, hogy épp min dolgozik és teljesen lenyűgözött, hogy annyi nagyszabású dolgot képes belerakni a forgatókönyvbe, a filmbe. Ilyesmit mindig is szerettünk csinálni.

Amikor nekiülök egy forgatókönyv olvasásának, akkor mindig el is képzelem magamnak az adott jeleneteket. Elolvasok egy oldalt, majd azon kezdek merengeni, hogy hogyan fogom az épp olvasott jelenetet leforgatni.

GW: Végülis majd a saját maga elképzelései alapján kell rendeznie a filmet.
MW: Tudja mit? Elmondok valamit. Soha sem készítettem az anyagot csak a saját meglátásom szerint.

GW: Tényleg?
MW: Igen. Nagyon nagy összhangra és jó közös munkára van szükség Brad Wright és köztem. Ezt már többször is mondtam – legutóbb például a DVD számára készülő kommentben. Nem a saját szájízem szerint rendeztem a filmet, hanem lényegében csapatmunka eredményeként született meg.

Nagyon jó Brad Wright-tal dolgozni. Bárki, aki valaha majd rendező szeretne lenni, aki álmodozik róla és megpróbálja ezt az álmot megvalósítani, mindig ilyen rendezőt kíván maga mögé, mint Brad Wright is, hogy segítse a munkában. Egyáltalán nem tolakodó, amikor ilyesmiről van szó és szinte sohasem mondja azt, hogy „ezt vagy azt talán így vagy úgy kellene csinálnod”.

A legjobb dolog egyébként abban, hogy ténylegesen ott van és segít munkában, hogy nem kell utólag azon filózni, hogy vajon egyes dolgokat mint és hogyan szeretne viszont látni, nem úgy, mint a televíziós sorozatnál. Természetesen én is a magam módján értelmezem a forgatókönyvet, mint minden egyes rendező. Így pedig akarva-akaratlanul is eljutunk olyan pontokhoz, ahol azt mondjuk magunknak, hogy „nem hinném, hogy az, ahogy ezt én meg szeretném oldani, ugyanaz lenne, amit ő is szeretne” vagy ahogy bármely más producer szeretné. Ilyenkor az ember úgy oldja meg a helyzetet, hogy hagy mozgásteret arra, hogy utólag, a vágásnál lehessen még alakítani a dolgokon.

A Continuum esetében elég nagy volt a rendelkezésre álló idő miatti nyomás. 19 napunk volt, ami kevesebb, mint amennyi idő alatt a „Rising”-ot készítettük, ezért nem volt idő arra, hogy egy kis időre is lassítsunk a tempón. Nem volt idő extra felvételek készítésére sem. Lényegében semmi másra nem volt idő, csak azokra a felvételekre, amelyek amúgy is szerepelni fognak a végső változatban. Brad is ott volt és csak egyetlen egyszer készítettünk úgy felvételt, hogy utólag majd esetleg változtatunk rajta. Általában úgy oldjuk meg ilyenkor a dolgot, hogy hagyok számára lehetőséget a változtatásra, ha esetleg a vágáskor kiderül, hogy ez így nem működne. Ennél az ominózus felvételnél Brad viszont már ott helyben mondta, hogy „ne, ne változtassunk rajta, ez teljesen jó így, menjünk tovább”.

Nagyon jó volt, hogy ő is ott volt velünk a forgatás alatt. A munka elejétől fogva vele együtt dolgoztam, már az egyes felvételek megtervezésétől kezdve. Leültünk és átbeszéltük a jeleneteket és ez lehet, hogy néhány rendezőnek eretnekségnek fog hangzani, de utána is együtt ültünk le a vágáshoz és együtt készítettük el a rendezői, végső változatot. Ez általában nem így van. Nekem nagyon megfelel az, ahogy Brad vágja az anyagot és ő is eléggé meg van vele elégedve, ahogy én rakom össze a dolgokat, így Brad Rines-szal együtt leültünk és elkészítettük a film végső változatát.

GW: Ez lesz majd a DVD-n is?
MW: A DVD-n majd láthatunk néhány jelenetet, amit végül kivágtunk. A kihagyott jeleneteknek egész egyszerű oka van: igyekeztünk egy meghatározott időkeret betartására. Amikor végeztünk a munkával, Brad rám nézett és mondta, „lényegében ez a mi filmünk”. Ami azért érdekes, mert a TV sorozatnál elkészítjük a rendezői változatot, azt pedig továbbadjuk és általában ahhoz szoktak jönni a „ez ilyen formában nem fog adásba kerülni” megjegyzések. „Ez tizenegy perccel hosszabb, mint lennie kellene, amaz pedig hét perccel hosszabb, mint lennie kellene”. Ebben az esetben viszont csak annyi volt a komment, hogy „ez a mi filmünk”. Ez a verzió fog a TV-k képernyőjére és a DVD lemezekre is kerülni.

GW: Az egészet tizenkilenc nap alatt készítették el?
MW: Így van.

GW: Ebben már a sarkköri forgatás is benne van?
MW: Nem. Hét napig voltunk a sarkkörön, öt napig forgattunk.

GW: Tehát volt plusz egy nap a munka előtt és után?
MW: Igen, az idő alatt utaztunk. Leszálltunk a sarkkörön, kiszálltunk a gépből, majd Peter Woeste és én felnéztünk a napra és azt mondtuk, „kezdjünk is forgatni”. Lényegében így ment a dolog. Aznap mínusz 48 fok volt fent, olyan időben álltunk neki a forgatásnak.

Amanda Tapping és Ben Browder felvették a jelmezüket, kimentek a jégre és elkezdtek sétálni. Ott volt két nagyszerű színész az Északi-Jeges tenger fagyott felszínén, körülöttem pedig egy hét emberből álló kis stáb. Néhány napon belül Richard Dean Anderson is csatlakozott hozzánk, John Smith-szel és feleségével egyetemben. Végig az járt a fejemben, hogy „ez a legkirályabb dolog, amit valaha készítettem”.

GW: Elvégre el lehetett mondani, hogy „filmet forgatunk”!
MW: Pontosan!

GW: Gondolom már ezerszer kérdezték Öntől – és mostanra minden bizonnyal már elege is lehet az ilyen kérdésekből –, de foglalja össze nekünk, hogy milyen élmény volt az egész!
MW: Remekül mulattunk!

GW: És gondolom fagyoskodtak is eleget.
MW: Tudja, nekem nem igazán számított az idő, én szeretem a hideget. Engem egyáltalán nem zavart! Kanadában is egész évben rövidnadrágot viselek, a hideg úgymond az életem része. Számomra az élményhez az is hozzátartozik, hogy sok időm volt felkészülni rá, mindenki másnál több, mert korábban beszéltem már Barry Campbell-lel. Ő hozta tető alá ezt az egészet.

Barry Campbell odajött John Smith-hez és hozzám, amikor az egyik Gatecon találkozón ültünk Vancouver-ben. Odajött és megkért minket, hogy „aláírnátok ezt” és elénk helyezett egy fényképet, majd azt kérdezte: „nem akartok ellátogatni az Északi Sarkra?”. Én, Andy és John rögtön mondtuk, hogy „dehogyisnem”, mire Barry annyit mondott, hogy „akkor beszéljük meg”. A kép az Északi Sarkon készült, egy tengeralattjáróval a háttérben. Két évvel később mentünk is.

Elég sokat beszéltünk az út során. Tudtuk, hogy élnek ott jegesmedvék, tudtuk, hogy hideg lesz. De a mi feladatunk az volt, hogy filmet forgassunk ott fent. Sok múlott a logisztikai kérdéseken, sok mindentől el kellett tekintenünk, de nem volt olyasmi, ami miatt túlontúl aggódnom kellett volna.

Mindig voltak néhányan, fegyveresek, akik a különböző irányokat figyelték, nehogy jegesmedvék lepjenek meg minket. Egy helikopter is volt velünk arra az esetre, hogy elkergesse az odatévedő jegesmedvéket, mert senki sem akarta volna lelőni őket, csak elzavarni, ha mégis felbukkanna egy-kettő.

Mindenki kötött sapkát, szem- és orrvédőt viselt, de néha le kellett venni őket, hogy beszélni tudjunk a másikhoz, de mindig figyeltünk is egymásra, hogy valahol van-e valami fagyásnyom a másik arcán. Jó néhányszor előfordult, hogy odafordultam Peter Woeste-hez és mondtam, hogy „Peter, ott és ott dörzsöld be az arcod”. De engem is több alkalommal figyelmeztettek, hogy igazítsam meg a szemvédőt, mert itt-ott elég fehérre csípte az arcomat a hideg.

Az ember alapvetően nem szeret sokáig ilyen időben kint tartózkodni, de mi napi tíz órákat töltöttünk kint és senki sem tett megjegyzéseket. Egyetlen egy ember sem panaszkodott, ehelyett mindenkinek széles mosoly ült az arcán. És őszintén, nem is tudok más televíziós színészt elképzelni, aki vállalná, hogy kiáll oda ilyen időben, de ők megtették. Ráadásul napi tíz órán keresztül és nem is voltak teljes mértékben ezekhez a körülményekhez öltözve.

Mindent megtettünk, ami tőlünk telt. Christina McQuarrie amit lehetett magával vitt és betűrte a jelmezek alá, hogy ne fázzanak, de azért melege senkinek sem volt.

GW: Mit gondol mikor lesz lehetősége újra valami hasonlót készíteni?
MW: Remélem, hogy jövőre! Nagyon remélem! Állandóan emlegetem Brad-nek. „Tudod, tényleg felmehetnénk oda, forgathatnánk a táborban, nagyszerű lenne. Nem muszáj, hogy megint az Északi Sark legyen, ezúttal lehet a Déli is. Nem számít, de újra menni akarok!”. Amanda és Ben is mondták, hogy „igen, menjünk”. Egyikünk sem akart még visszajönni. A legmelegebb napon mínusz 28 fok volt. Levettük a kabátjainkat és pulóverben töltöttük a délutánt.

GW: Hát a mínusz 50-hez képest…
MW: Azt mondták, hogy a leghidegebb napon a csípős szélben volt mínusz 60 is. Aznap nem is tudtunk forgatni.

GW: Tehát az időjárás hátráltatta a forgatást?
MW: Egy nap, igen. Reggel felébredtünk, kinéztem és rögtön mondtam, hogy „ez nem tűnik valami biztatónak”. 8 x 8 x 20-as fa szállásokon voltunk. Én Ben Browder-rel, Richard Dean Anderson-nal, a bázis kapitányával és egy George nevű emberrel voltam együtt. George a kormánynak dolgozik és nem szabadott megmondania nekünk, hogy mit dolgozik. Jóformán az egész napot azzal töltöttük, hogy megpróbáltuk kitalálni mivel foglalkozhat George.

Jobb, ha az ember nincs összezárva Richard Dean Anderson-nal és Ben Browder-rel, mert egész este csak nevettünk. Bent plusz 20-22 fok volt, odakint pedig, ahogy az ember kinyitotta az ajtót, befújt a kinti mínusz 45-50 fokos hideg. Kinéztem az ablakon és azt gondoltam, hogy „ebben az időben nem fogunk kimenni”. Van egy helikopterünk és van pár havasi motoros szánunk is, ezekkel eljuthatunk oda ahol forgatni fogunk, aminek amúgy nem sok értelme van, hiszen a fagyott óceán tetején vagyunk és jóformán minden helyszín ugyanúgy néz ki. „Hmmm… most akkor itt vagy ott forgassunk?”, volt az állandó dilemma.

A legfontosabb az, hogy milyen irányba nézve forgatunk, attól függően, hogy éppen hol jár a nap. „Most forgassunk ebben az irányban”. „OK, akkor arra fordulunk”, mindig így ment. Én egyébként folyamatosan olyan helyek után kutattam, ahol nem olyan erős a szél és így tovább tudunk forgatni. Hiszen ha felerősödik a hideg sarki szél, akkor korábban abba kell hagynunk a munkát.

GW: Tudták, hogy melyik nap kell elhagyniuk a helyszínt?
MW: Igen, de meghosszabbítottuk a határidőt. Az eredetileg tervezetthez képest két nappal később mentünk el.

GW: Tehát volt lehetőség tovább maradni?
MW: Igen.

GW: Volt olyan, hogy esetleg elfogott valakit a félelem? „Mi van, ha nem tudunk mindent leforgatni, mi van, ha hirtelen rettenetesen hidegre fordul az idő?!”
MW: Igen. Majdhogynem meg is csúsztunk a dologgal. Furcsa mód, lényegében az egész északi sarki forgatás azért volt, hogy láthassuk, amint a tengeralattjáró feljön a jég felszínére. A U.S.S. Alexandria, 688-as jelzetű Los Angeles osztályú tengeralattjáró csak a mi kedvünkért tört át a jégen. Háromszor is megpróbálkozott vele.
Nagyon sok nagyszerű dolog van az északi sarkon. Saját lábán sétálhat az ember a másfél méter vastag jégen, míg alatta 3,5 kilométer mélységű óceán van. Az ember már-már meg is feledkezik arról, hogy lényegében az óceánon sétál, amíg az meg nem mozdul. Persze az egész folyamatosan mozgásban van. Mi például 78 kilométernyit mozogtunk ottlétünk során. A GPS-emmel megjelöltem leszálláskor a helyszínt, majd később nyomon lehetett követni, hogy milyen kört jártunk be a világ tetején.

De egy 120 méter hosszú, hét tonnányi súlyú tengeralattjárót nem egy könnyű feladat a jég alatt pozícióba állítani, ráadásul csupán egy kis periszkópjuk van, amivel be tudják magukat tájolni, hogy az X-szel megjelölt helyen törjék át a jeget. Miközben keresik a jelzést, lényegében egy völgyben navigálnak a jég alatt. Az óceánba mélyedő légtáblák ugyanis egy völgyet formálnak a felszín alatt.

Úgy 45-50 méter mélységből keresik az X jelzést a felszínen, miközben a sebességüket a jég mozgásával arányosan kell beállítaniuk. A tengeralattjárók egyébként nem tudnak lebegni. Előre tudnak haladni, tudnak süllyedni, emelkedni és néha még visszafelé is menni, de lebegni nem.

Tehát valahogy el kell navigálniuk ebben a völgyszerű csatornában és fel kell jönniük a felszínre. 9-10 méter percenkénti sebességnél viszont nem sok kontrollja van az embernek. Nem úgy működik a dolog, hogy az ember egy pillanatra gázt ad, aztán visszavesz belőle. Ráadásul senki sem akarja, hogy amikor a tengeralattjáró áttöri a jeget, akkor továbbra is előre haladjon, mert az minden bizonnyal ripityára törné az egész gépet. A tengeralattjárónak tehát azzal a sebességgel kell feljönnie, amivel amúgy is halad és egyenesen kell áttörnie a jeget.

Aznap, amikor a jégáttörős jelenetet forgattuk, valahogy nem sikerült könnyen telibe találni az X jelzést. Megvolt a kamera beállítás. Megkaptuk a jelzést, ráirányítottuk a kamerákat. Én Richard Dean Anderson és Ben Browder között figyelem az eseményeket, a kamera onnan veszi a jelenetet. Közben Peter Woeste is készen áll, hogy kézi kamerájával szintén rögzítsen mindent. Mindannyian készen állunk.

Pontosan akkor, amikor fel kell jönnie a hajónak, elhangzik a figyelmeztetés, hogy „jönnek”. „Rendben, mindenki készüljön fel!”. Rengetegen ott vagyunk a felszínen és mindenki izgatottan várja a pillanatot. Aztán egy pillanattal később mondják, hogy „félbeszakítva, nem fogjuk eltalálni a jelzést” és a hajó újra alább süllyed.

„OK, rendben, akkor veselkedjünk neki újra!”. A 120 méter hosszú gépezetet nem valami könnyű navigálni, meg kell fordulnia, visszamennie és újra betájolnia a jelzést, majd a sebességet újra a jég mozgásához igazítania. „Mennyi ideig tart az ilyesmit megcsinálni?” – hangzik el a kérdés. „Legalább 45 percig”.

Itt közben egy egész filmes stáb vár, akik már 3 és fél órája szobroznak a jégen és most újabb 45 percet kell várakoznunk. De nincs hol várakozni, az ember nem ülhet csak úgy le! Tehát mindannyian nekiálltunk beszélgetni, hogy milyen jó is az északi sarkvidéken forgatni, aztán újra nekiálltunk a jelenetnek. Halljuk a jelzést, hogy újra emelkednek az X felé, így mindenki újra készen áll. Ekkor megszólalnak, hogy „álljanak készen, ha úgy érzik, hogy a tengeralattjáró maguk alatt fog a felszínre érni, fussanak”.

A tengeralattjáróban nem tudják ugyanis, hogy egész pontosan hol vagyunk. Csak azt a kis X jelzést látják a felszínen. Ha úgy 6-7 méterrel eltévesztik a jelzést, akkor lehet, hogy pont alattunk fognak a felszínre érni, alattunk törik át a jeget.

Tehát mind feszülten várunk, készen a futásra. Csak egyetlen irány volt, amerre veszély esetén futhattunk, így mindenki készen állt, hogy ha kell, rohanjon, ahogy csak tud. Erre újra félbe kellett szakítani a műveletet és újabb 45 perces várakozás következett. Már öt és fél órája szobroztunk a jégen, de végül sikerült nekik pont az X jelzésnél áttörni a jégen és a felvétel is nagyon jól sikerült!

A nap vége felé az arcomhoz nyúltam és észrevettem, hogy rengeteg jég van rajta. „Atyavilág, már ilyen régóta vagyunk idekint” - gondoltam. De végülis sikeres volt a nap, megvolt a felvétel, amire szükségünk volt és pontosan úgy sikerült, ahogy szerettük volna.

GW: Micsoda élmény lehetett! Tehát az egyetlen váratlan probléma úgymond csak az volt, hogy két nappal tovább kellett maradniuk a helyszínen?
MW: Az volt a legjobb az egészben!

GW: Épp azt akartam mondani, hogy biztos szörnyű lehetett.
MW: Dehogyis, az volt a legjobb!