Interjú - Kate Hewlett
2008.01.19 - Sokaris

Kate Hewlett-nek igen izgalmas éve volt a 2007-es: mialatt két ország három különböző városában is élt, a színésznőnek sikerült időt szakítania rá, hogy való életbeli testvérével, David-el két Csillagkapu Atlantisz epizódban is szerepeljen.
Enyhébb spoiler-ek következnek!

Miután visszatért torontói otthonában, a GateWorld-nek még a karácsonyi ünnepek előtt sikerült beszélgetnie a színésznővel. A vele készült interjúban Kate írói és színésznői életéről is mesél, valamint arról, hogy az általa megformált karakter, Jean Miller hogyan fejlődött a „McKay And Mrs. Miller” óta.

GateWorld [GW]: A GateWorld.net számára… itt David Read, a vonalban pedig Kate Hewlett kisasszony, aki épp most ért haza egy hóviharból! Jól vagy Kate?
Kate Hewlett [KH]: Jól. Igen, elég havas itt most minden. Nem tudom mi folyik odakint, hirtelen jött az egész.

GW: Normális ez Torontóban?
KH: Igen, az. Engem mindig sikerül meglepnie, mert Torontó egyike azon városoknak, ahol egyik nap tikkasztó hőség van, másnap pedig hirtelen jön a tél. Jelenleg karácsonyi csodaország van.

GW: Ezek a hirtelen klimatikus változások! Legalább változatosságot tartogat az ember számára, de a ruhatárat tekintve biztosan frusztráló lehet… A jövőbeli Atlantisz epizódokban a bátyádon kívül kivel forgatnál szívesen újabb jeleneteket?
KH: Szívesen dolgoznék ismét Carter-rel. Nagyon szeretek Amandával dolgozni, mert hozzám és David-hez nagyon hasonló ritmusa van. Jól lehet vele viccelődni és imádom, hogy olyan gyorsan rákontráz a dolgokra… szerintem nagyszerű színésznő.
Sheppard-del is szívesen dolgoznék megint, szerintem nagyon érdekes a karakter, sajátos száraz humora van. Joe-val mindössze egy nagyon rövid jelenetem volt a második epizódomban, de már az is szórakoztató volt. Nagyon szeretem. Nagyszerű srác és a karakterét is nagyon érdekesnek tartom.
Teyla karaktere is igen érdekes. A harmadik évados ebédlős jeleneteket kivéve még sosem dolgoztam együtt Rachel-lel. Őt is nagyszerű színésznőnek tartom, nagyon tehetséges. Szívesen írnék is a karaktere számára!

GW: Sok mindenhez van érzéke: énekel, táncol, bármit megcsinál!
KH: Igen, nagyon tehetséges és kedves nőnek tartom. Az is. Bár ez a stábból lényegében bárkire igaz. Nagyon kedvelem Jason-t is!
Nagyon jó kis csapatot alkotnak. Úgy igazából eddig csak David-del és Amandával dolgoztam együtt. A második epizódomban pedig nagyrészt Henry Wallace-szel.

GW: Igen, Steven Culp nagyszerű színész.
KH: Nem kell mondanom, valóban az. Nagyon jó volt vele dolgozni, szeretetre méltó ember. Még most is kapcsolatban vagyok vele. Szeretem, amikor az ember olyanokkal dolgozik együtt, akikkel szórakozás a munka. El is határoztam, hogy írok egy részt a számára, mert szerintem ő az egyik legérdekesebb ember.

Nagyszerű színész és annyi mindent képes visszaadni az arcjátékával! Van, hogy nagyon apró rezzenéseket visz csak bele a jelenetekbe, a szemei mégis olyan sok mindenről árulkodnak, ezt tartom benne a legnagyszerűbbnek. Emellett persze keményen dolgozik is. Rengeteg apró megjegyzést ír magának a rá vonatkozó részekhez, dialógusokhoz, minden egyes jelenethez. A színházban dolgozók csinálják ezt, de őt a TV-ben, filmforgatókönyvekben is.

GW: Biztosra akar menni, hogy minden jól sikerüljön.
KH: Ezen felül pedig állandóan nevet, ahogy én is. Ez a forgatáson többször kisebb nehézségeket is okozott.

GW: Hogyan értékelnéd a „Miller’s Crossing”-ot a „McKay And Mrs. Miller”-rel szemben? Melyik epizódot tartod élvezetesebbnek, és ha választanod kellene, melyiket néznéd meg inkább?
KH: Ez egy nehéz kérdés. Szerintem mindkettő nagyon különböző. Az elsőre inkább úgy gondolok, mint egy kiinduló epizódra, ahol a két karakter közötti kapcsolatok először jelennek meg. Nem kevés humor is van az első epizódban. A „Miller’s Crossing”-ban inkább az akció volt túlsúlyban, amit szerintem a rajongók értékeltek is. Volt benne azért ugratás is a két testvér között, de nem ez dominált az epizódban.

GW: Mindkettőt Martin Gero írta.
KH: Igen, Martin annyira jó író! Szerintem mindkét epizód nagyszerűen sikerült. Talán inkább egy kicsit a „McKay And Mrs. Miller”-t szeretem jobban… Nem, nem tudom. Tényleg nem tudom. Tetszett a „Miller’s Crossing”-ban megjelenő sötét vonulat. Nagyon is. Ráadásul második alkalommal már otthonosabban mozogtam a forgatáson. Minél többször nézem a „McKay And Mrs. Miller”-t, egyre inkább kritikus vagyok. A „Miller’s Crossing”-ot mindössze egyszer láttam, így lehet idővel ezzel szemben is kritikusabb leszek.

GW: Jeannie az általad létrehozott karakter. Most már te is jobban ismered őt, mint ismerted egy évvel ezelőtt, az első alkalommal.
KH: Remélhetőleg, ha visszatérek ismét, akkor továbbra is fejlődik majd tovább. Jeannie nem csak egyszerűen McKay testvére, ez édes kevés ahhoz, hogy fel lehessen építeni egy karaktert. A „McKay And Mrs. Miller” hozta létre ezt a „McKay húga” dolgot és több téren csatolt vissza az első évados „Letters From Pegasus”-hoz. Jeannie tényleges megjelenése előtt így már úgymond ismerték őt az emberek, ezért voltak megelőző várakozások vele szemben. Az újabbik epizódok, amikben már szerepel pont ezért jók, mert láthatjuk, hogy hogyan tud beilleszkedni.

GW: Igen, pontosan. Egyben azt is megmutatja, hogy a két testvér kapcsolata hogyan fejlődik. Rodney sem felejti el mindazt, amin a testvérével együtt mennek végig.
KH: Igen. Néha felnézek a netre és olvasgatom, hogy az emberek mit írnak az epizódokról. Jól bírom a kritikát. Szerintem sok rajongónak van problémája azzal, hogy hová tegye Jeannie-t, hogyan is viszonyul Rodney-hoz. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy én és David hogyan beszélünk egymással. Brutálisak vagyunk! Néha elég durván odatesszük magunkat a másiknak, csak hallani kellene minket egyszer beszélgetni! Persze nagyon szeretjük egymást, de szerintem a testvérek kapcsolata így működik. A lényeg, hogy az igazi érzelmeket hogyan hozza felszínre az ember. Nem lehet állandóan azt mondogatni a másiknak, hogy „mennyire szeretlek”. Így semmi sem működik.

Szeretem, amikor kicsit egymásnak mennek. Ez mutatja meg, hogy sokkal több minden mozog együtt ilyenkor, mint amit látni.

GW: Igen. „Most ugyan egy kicsit feszült vagyok, de szeretlek és végül minden rendben lesz… már ha túléljük!”
KH: Igen. „Ha túléljük! És a nanitok nem fogják a halálomat okozni.”

GW: Pontosan. Rodney-t, akinek ugye nincsen gyereke, sokkal inkább foglalkoztatta a dolog, hogy kijusson a fogságból, mint Jeannie-t, akit inkább a fiatal lány egészségi állapota érdekelt. Adott volt a szituáció… te személy szerint melyikük hozzáállását osztod inkább?
KH: Ki tudja hogyan reagálnék egy ilyen hasonló helyzetben?! Valószínűleg minél hamarabb ki akarnék jutni onnan. Nem tudom. De ha mindez az ideális világomban játszódna, akkor szerintem maradtam volna. Megértem a helyzetet. Együtt éreztem Henry Wallace-szel, de lehet csak azért, mert Steven Culp-nak olyan szomorkás kék szemei vannak. Szerintem nagyon sok szenvedés és fájdalom van abban a karakterben, de ugyanakkor nem tűnik tipikus rosszfiúnak, inkább jónak. Egyszerűen csak a rosszabbik utat választotta céljai eléréséhez.

GW: Elvégre elvesztette a feleségét és most elveszti a gyermekét, ezzel lényegében élete értelmét is. Az epizód lezárása sok Atlantisz rajongónak tartogatott izgalmakat. Sheppard Jean családi képeit segítségül hívva erősíti benne a bűntudatot, hogy végül feláldozza magát a Lidércnek. Ezzel kapcsolatban nagyon megoszlanak a rajongói vélemények. Te mit gondolsz erről?
KH: Szerintem nagyszerű lezárás volt. Sötét és meglepő volt, briliáns.

GW: Igen, nagyon különböző volt az eddigiektől.
KH: Oh, igen. Szerintem Sheppard-nek nem is kellett igazán mélyítenie benne a bűntudat érzését, Henry Wallace valószínűleg nem is élt volna már sokáig. Teljesen megtört ember lett, mindent elveszett, ami valaha fontos volt a számára.
Szerintem mindvégig egyértelműen ott volt egy kapocs Jeannie és Wallace között. Az egyetlen dolog, amit még megtehetett azért, hogy életének némi értelmet nyerjen, hogy visszaadta, amit még lehetett. Ezért éreztem a megoldást nagyon okos választásnak. Sheppard-nek alig kellett említenie bármit is, ő rögtön beleegyezett. Szeretem az Atlantiszban ezeket a sötétebb pillanatokat.

GW: Mit tudsz mondani a karakter „The Last Man”-beli visszatéréséről? Tudjuk, hogy Sheppard visszatér Atlantiszra, amit elhagyatva, egy sivatag közepén talál. Nem tudjuk viszont, hogy hogyan jön a képbe Jeannie karaktere. Mit tudsz erről mondani?
KH: Igazából csak egy rövid jelenet lesz az egész. Van a részben egy rövidebb montázs és abban jelenek meg. Alapvetően ennyi. Nagyszerű és izgalmas epizód lesz. David-nek sok szerep jutott benne.

GW: Ez a montázs az ötödik évados történésekkel áll kapcsolatban? Van rá valami remény, hogy benne leszel az évadnyitóban?
KH: Hát nem tudom, de reménykedem!

GW: Van rá azért esély? Nem tudom, hogy az évadzáróban ez a jelenet milyen lesz, lehet hogy esetleg csak egy visszaemlékezés?!
KH: Igen, leginkább afféle visszatekintés. De ugyanakkor más epizódokhoz is kapcsolható. Most megpróbálok titokzatos lenni, mert nem árulhatok el sokat.

Három héttel ezelőtt volt egy interjúm, mielőtt a „Millers’s Crossing” adásba került volna. Minden egyes kérdésre csak annyit felelhettem, hogy „nos, valami történni fog és valakivel majd történik valami”. Ez volt életem egyik legrosszabb interjúja, mert tudtam, hogy semmit sem mondhatok. Az interjú végén a készítő azt mondta, hogy „oh ne, ez az interjú azután fog csak kikerülni, hogy az epizód adásba került!”. Emiatt biztosan én lehettem a legunalmasabb interjúalanya. Borzalmas volt!

GW: Tehát vissza szeretnél térni az Atlantiszhoz!
KH: Igen, mi az hogy!

GW: Egy éve beszéltünk veled utoljára. Mi minden történt veled azóta? Mielőtt elkezdtük az interjút, említetted, hogy sok minden történik veled mostanság.
KH: Igen! Sokat utazom. Valamilyen okból kifolyólag szinte állandóan mozgásban vagyok. Öt hónapot töltöttem Vancouver-ben, aztán öt hetet New York-ban és két hete jöttem vissza Torontóba. Nagyon izgalmas időszak volt ez nekem.

GW: Mindegyik helyen van saját otthonod vagy csak úgymond egyik helyről a másikra vándorolsz?
KH: Valójában egyik helyen sincs saját otthonom! Én örökké otthontalan maradok. Én sem tudom miért csinálom ezt. Vancouver-ben apámtól béreltem egy kisebb lakást, egy csodálatos helyen. Nagyon-nagyon szép helyen volt a ház, Kitsilano-ban.

New York-ba egy show miatt mentem, öt hétig voltam a városban és lényegében minden pár nap után más helyen szálltam meg. Mindig más helyen voltam, mert volt amikor a barátokkal, volt hogy hotelben és volt hogy kisebb albérletben laktam pár napig.

GW: Színházi munka miatt látogattál a városba?
KH: Igen, a Fringe Fesztiválra írtam a "Humans Anonymous" című darabot néhány éve, vagy lehet úgy másfél évvel ezelőtt. Egy próbaelőadást tartottunk, egy hölgy jött New York-ból, hogy megnézze a darabot. Nagyon tetszett neki és érdekelte a dolog. A Bridge Theater Company-ről van szó.

GW: Igen, már hallottam róluk. A csillagkapus srácok mindig nagyon pozitívan beszélnek róluk.
KH: Nagyon jók abban amit csinálnak és küldetésüknek tekintik, hogy kanadai darabokat mutassanak be New York-ban, hogy közelebb hozzák egymáshoz a két kultúrát, ezért kanadai és amerikai darabokkal is dolgoznak.

Szóval a hölgy megnézte és tetszett neki. Még 2007-ben próbáltuk el sok alkalommal a szövegkönyvet és minden nagyszerűen ment. A darab 90 percesre való bővítésének lehetőségéről is beszélt velem. Már dolgoztam ennek lehetőségén, amikor Vancouver-ben voltam és mostanra már két felvonásos változat van belőle. Emiatt voltam New York-ban.

Eredetileg 55 perces a darab, mert a fesztivál számára készült. Minden Fringe Fesztiválra kerül darab egy óránál rövidebb, kivéve ha külön felkérést kap az ember, hogy 90 perces darab készítsen. Én már ekkor is kész darabként tekintettem rá. Úgy éreztem, hogy nincs mód rá, hogy hosszabbra készítsük, ezért küldtem is egy e-mailt a társaságnak, hogy „nem megoldható”.

Az őrület határán voltam, próbáltam írni. De mivel nem tudtam igazán semmi jó megoldással előrukkolni, így megírtam nekik, hogy lehetetlen a darabot a kibővíteni. „Nem tudom megcsinálni, nem tudok többet hozzáírni”. Egy nappal később azonban mégis leültem és elkezdtem írni. Csak írtam, írtam, írtam és sok ötletet számításba vettem, hogy hogyan lehetne kibővíteni a darabot.

GW: Tehát akkor sikerült.
KH: Egyszer csak azt vettem észre, hogy 45 új oldalunk van!

GW: Biztos nem volt egyszerű! Ha már megvan a végleges kézirat, akkor további 35 percnyi anyagot hozzáadni biztosan embert próbáló feladat lehet!
KH: Az egész egy nagyon érdekes projekt, mert van kezdete, közepe és vége és nem tudtam csak egyszerűen még a végéhez hozzáírni. Olyan helyeket, lyukakat kellett találnom, amit még fel tudtam tölteni további tartalommal, többek között saját magamnak is írtam egy újabb monológot.

GW: Ah, tehát te is benne vagy a darabban!
KH: Tudom, hogy közhelyes a dolog, de igen, én is benne vagyok. Az enyém az egyik legkisebb szerep a darabban. Egy vicces karakter, aki menet közben tűnik fel a színen. Eredetileg csak és kimondottan viccesnek terveztem.

Az új verzióban azonban már kellett valami igazi történetet találnom számára, igazi háttér sztorit. Ezért írtam neki egy saját monológot, ami az édesanyja elvesztéséről szól. Szerintem egész jól sikerült. Most már a hosszabb verziót készítjük, és remélhetőleg már nem kell újra a rövidebbet is összeállítani.

GW: Ezzel tehát úgy fejlesztetted tovább a darabot, hogy kapott némi drámai felhangot is.
KH: Igen, a mostani verzió több téren különbözik az elsőtől. Még mindig inkább komédia, de már egyéb elemek is hangsúlyosabban jelennek meg benne. Nekem tetszik!

GW: Elégedett voltál a „A Dog’s Breakfast” fogadtatásával? Elég jól teljesített!
KH: Nagyon jól sikerült, nemde? Ez David első saját filmje. Nagyon örültem a Warner Brothers-nek, hogy a film elejére kikerült az oroszlános logó, plusz a DVD megjelenésnek, stb. Néha beugrom a Best Buy-ba és előreteszem a filmet a DVD filmes részlegnél.

GW: Igen, én is ugyanezt teszem, habár én nem vagyok rajta a borítón. Én is a Best Buy-ban vettem meg.
KH: Én úgy állok hozzá, hogy „miért van elrejtve a sok nagy sikerű film mögött? Vegyék csak meg David filmjét!” Arcátlan voltam, tudom – nem is tudom miért árulom el –, de a többi DVD film elé pakoltam. Csak kettő volt nekik belőle!

GW: Az jó hír! A többit már valószínűleg eladták.
KH: Talán. Vagy csak kettőt rendeltek belőle. Nem tudom.

GW: Oh, én biztos vagyok benne, hogy többet rendeltek. Egy csomó volt a hozzám közeli Best Buy-ban, ami nem tartozik a kisebbek közé!
KH: Oh, nagyszerű. Szerintem nagyon jó film, vicces. Nagyon elégedett voltam mind a megírásával, mind a rendezésével, mindennel.

GW: A legjobb jelenet szerintem az, amikor elkezdesz fűrészelni, David pedig kint áll és a kinti lámpa elkezd vibrálni. De az egész film nagyon jól sikerült. Melyek a kedvenc jeleneteid a filmből?
KH: Nem lehetek nem részrehajló, habár alapjában véve nem szeretem magam viszontlátni és tudom, hogy az emberek mindig ezt mondják. Nem egyszerű dolog az embernek visszanéznie saját magát. A legtöbb kedvenc jelenetem David-del közös. Amikor David kimegy a hátsó kertbe. Csak megy, megy, megy, megy, majd pedig megbotlik. Egy csomó ilyen helyzetben dőltem a nevetéstől.

GW: David volt látható a jelenetben vagy kaszkadőre, James Bamford?
KH: Tényleg David volt. Meglepett, hogy nem törte el minden csontját abban a jelenetben. Szó szerint befeküdt például az ominózus jelenetben a kocsi alá is, minden hasonló jelenetet maga csinált. Mániákusan ragaszkodott hozzá. Ezért szeretem igazán, mert tényleg sanyargatja saját magát.

GW: Milyen más produkciónál dolgoztatok együtt a „A Dog’s Breakfast”-ön kívül?
KH: Nem tudom, hogy legutolsó beszélgetésünk alkalmával említettem-e, de egyszer ténylegesen felkért, hogy írjak neki zenét… és ki is rúgott. Első alkalommal kerültem lapátra!

GW: Milyen projekt volt ez?
KH: Már nem emlékszem, hogy milyen céllal készült, azt hiszem egy weboldal volt. David ebben az időben nem színészkedett. Életében egyszer pár évre abbahagyta a színészkedést és számítástechnikával, webdesign-al foglalkozott. Én a zenekészítésnél kerültem a képbe, de nem sikerült lenyűgöznöm. Főleg az én hibám volt.

A színészi munkát tekintve a „A Dog’s Breakfast” volt az első alkalom, amikor ténylegesen együtt dolgoztunk. Azt hiszem ennek az az oka, hogy David karrierje már egész fiatal korában elkezdődött és habár én is elég fiatalon elköteleztem magam a színészkedés mellett, hivatásszerűen csak az egyetem elvégzése után kezdtem csinálni. Bár inkább csak azután, hogy a színházas tanulmányaimat is befejeztem. Ezután kezdtem csak meghallgatásokra járni.

Nagyon különböző úton jártunk mindketten és David szerintem azt akarta, hogy menjek végig a saját utamon, amit nagyon értékelek tőle. Nem akartam volna, hogy az első munkámat a bátyám révén szerezzem. Saját magamtól értem el és kaptam is a munkákat. Szerepet kaptam a „11 Cameras”-ban és rengeteg másféle munkát is végeztem. Ekkor jött el az a pont, amikor már ki lehetett jelenteni, hogy „mindketten benne vagyunk a bizniszben”. Mindketten dolgoztunk, habár én azért kevesebbet.

Ezért a szerepet nekem írta. Nagyon hálás vagyok neki érte. Nagyszerű szerepnek tartom, főleg mert nagyon sokat tanultam belőle.

A „11 Cameras” teljesen másmilyen volt, 19 epizódot forgattam belőle. Ott csak én voltam és a kamera, ami nagyban különbözött ettől, mert a színészi munka más stílusát jelentette és más típusú képességekre volt szükség.

A „A Dog’s Breakfast” volt tehát lényegében az első alkalom, ami egyben nagyon jó tapasztalatszerzési lehetőség is volt a számomra. Mindenképpen szívesen dolgoznék ismét David-del. Szívesen venném, ha színészként jelenne meg egy darabban, amint írtam és ezen túl szeretném, ha ő rendezné az első filmemet, amit írtam. Szerintem nagyon jó rendező. Nagyon jó érzéke van a komédiához, amely sokakban nincs meg. Jó érzéke van az időzítésekhez is, ilyesmi.

GW: Bárki, aki találkozik vele, utána fájó hassal távozik, mert olyan sokat nevet vele az ember!
KH: Igen, így van.

GW: Az ember nem is feltétlenül gondolná róla, amikor Rodney szerepében látja a televízióban, ahogy azt sem, hogy több McKay-re jellemző vonása is van.
KH: Ez vicces, mert minden alkalommal, amikor fontos szerepe van valamiben, mindig azt mondják az emberek, hogy „ez te vagy”. Mindig ezt mondják. „Oh, dehát ez te vagy! Pont ilyen vagy a való életben is”. A „Traders”-ben is mindenki azt mondta, hogy „nagyon vicces a srác, ezt jól tudja majd eljátszani”. Az igazság az, hogy tényleg nagyon jó színész és minden egyes porcikája annyira realisztikusan ad vissza mindent, hogy az emberek úgy hiszik, ez pont ugyanolyan, mint ő a való életben.

Bár szerintem ha az ember találkozik vele, akkor nem nagyon hasonlít Rodney-ra. Vannak persze közös elemek kettejükben – legfőképp az idegesítő vonások –, tényleg vicces ember, ugyanakkor viszont nagyon kedves és nagylelkű.

GW: Igen, ezzel egyetértek. Nagyon sok színházi munkát is végzel. Jobban szereted, mint a televízió világát?
KH: Úgy három évvel ezelőtt hezitálás nélkül igent mondtam volna erre a kérdésre, de most azt mondanám, hogy a filmet és a televíziózást jobban szeretem. Sokkal kényelmesebbnek érzem. Nem tudom mikor történt bennem a váltás, de egy ponton túl már kényelmesebben mozogtam egy forgatásom, mint a színpadon. De a színpadot is imádom természetesen, nagyon más mint a televíziózás.

A színházi munkáim többnyire többrétegűek és az általam írt darabokkal kapcsolatos munkák is a kreativitás teljesen más szintjét követelik meg. Jelenleg épp egy darabon dolgozom az Unspun Theatre-nél. Öten együtt írtuk a darabot, ami minden ízében színházi. Öt különböző karaktert alakítok benne egy óra alatt. Ez is olyasmi, amit televíziózásban nem lehet így megcsinálni.
Nem hiszem, hogy valaha felhagynék a színházzal, de egy idő után szívesebben csinálnék filmet, mint színházi darabot.

GW: Mielőtt végeztem a tanulmányaimmal, én is készítettem egy rövidfilmet és olyan színészekkel dolgoztam együtt, akik korábban színházaknál dolgoztak, és amikor átváltottak a filmre, nem tűntek, nem hangzottak hitelesnek, mert a szokásos felnagyító jellemmel színészkedtek, ami a színházakban a nagy közönséggel szemben szokás. Ezért mindkettő teljesen más típusú képességeket igényel.
KH: Időbe telik, mire az ember teljesen váltani tud.

GW: Tehát legújabban a "Humans Anonymous"-on dolgozol. Mi mást terveztél még?
KH: Jelenleg a színházi munkák foglalnak le, egy „Don’t Wake Me” című darab, mely a következő torontói színházi fesztiválra készül.
Egy olyan férfiról szól, aki verekedésbe keveredik és elveszti a látását. Egy üveggel vakítják meg, melynek hatására álmai világába süllyed, mert ott még képes látni. A való életében tehát vak, de álmaiban teljesen jól lát és ezek az álmok egy úgymond filmszerű világ képeként jelennek meg előtte. Nagyszerű a darab nyelvezete, tipikus régies hangzású!

GW: Nagyszerűen hangzik!
KH: Nagyon sokat dolgozunk vele. Brendan Gall – aki Kaleb-et, Jeannie férjét alakítja az Atlantiszban – egyike a társíróknak. Már néhány éve együtt dolgozunk és szerintem jó eséllyel halad a világhírnév felé. Az egyik legjobb író Kanadában, ő és egy Cana Moskovich nevű hölgy a két legkedveltebb feltörekvő íróm Torontóban. Brendan egyben nagyszerű színész és fantasztikus rendező is, nagyon kíváncsi vagyok, hogy végül hová fog eljutni. Örülök, hogy az Atlantisznál is ott van, jelenleg tér át ő is a TV-re és a filmre.

GW: Minden alkalommal, amikor megjelenik, újra látni fogod majd. Esetleg ismét dolgozni vele.
KH: Igen, nagyon szeretek vele dolgozni, habár nem gyakran játszunk együtt. Már több alkalommal rendezett nekem és pár alkalommal már írtunk is közösen, de nem sűrűn színészkedtünk még együtt, leginkább csak néhány improvizáció során és persze az Atlantiszban. Örültem, hogy az epizódban nagyobb szerepet kapott, mert szerintem volt benne egy nagyon jó jelenet, vele és David-del. A jelenet, amikor azt mondja, hogy „Csak hozdd vissza. Hozdd vissza Jeannie-t!”.

GW: Igen, valami hasonló jelenet várható volt.
KH: Azért volt benne némi sötét vonulat is. Afféle apró rejtett konfliktus, hiszen McKay-t hibáztatta a felesége elrablásáért.

GW: Nos, legalább Rodney megtudta a nevét! Már ez is haladás! Tervezed, hogy megjelensz majd néhány következő találkozón?
KH: Még nem tudom hogyan fér ez bele, de el szeretnék menni a Pegasus 3 találkozóra Angliába. Csak éppen most kaptam főszerepet egy filmben. Megpróbálom mihamarabb tisztázni, hogy a másik két projekt mellett mindez hogy fér bele az időmbe, de lehet hogy nem fog. Mindenesetre remélem el tudok majd menni a Pegasus 3-ra, mert tavaly is nagyon jól éreztem magam. Szeretnék visszamenni, de még tisztáznom kell az időrendemet. Hogy azután mi lesz… azt még nem tudom. Nem terveztem be más találkozókat, de már ott voltam egy New Jersey-ben rendezetten is, ami szintén nagy élmény volt. Ezért mindenképpen szeretnék több találkozóra ellátogatni!