Richard Dean Anderson MacGyverként egyik nehéz helyzetből a másikba jutott. Aztán ki is került belőlük, méghozzá úgy, hogy az eszét használta a golyók helyett. Hét évnyi kemény helyzet után a végső menekülését ebben a hónapban hajtotta végre és a fáradt, megviselt Richard Dean Anderson új kihívások felé ment tovább. Nemrég játszott az "Egy idegen szemében" (In the Eyes of a Stranger) című tévéfilmben Justine Bateman-nel, és olyasmit tett benne, amit MacGyverként soha nem volt szabad: megölt egy gonosztevőt.

Richard a tévébe először a General Hospitallal tört be 1976-ban. A tévés szappan-gyógyítás öt évi gyakorlása után a főműsoridőbe lépett tovább. Az egyik megálló az volt, hogy csatlakozott a haditengerészethez az Emerald Point című rövid sorozatban. Itt is ő volt a szívrabló. Magánéletében volt néhány rendkívül ismert románca Sela Ward és Marlee Matlin színésznőkkel. Jelenleg a korcsolyabajnok Katarina Witt-tel találkozgat. De bevallja, hogy az első és leghosszabb ideje tartó szenvedélye s jéghoki. Richard a minnesotai Minneapolisban született 1950-ben. Azt mondja, mindig is versenyző természet volt, ami miatta felnövés néha számára fájdalmas dolog volt.

JT- Azt olvastam, hogy 16 éves korodban mindkét karodat eltörted.

RDA - Igen, az esésem vezetett ide hokijátékosként. Azt hiszem, 15 éves voltam, amikor eltört a bal karom egy játék közben és úgy három hét múlva... olyan fanatikus voltam, hogy a karom sínben volt és úgy játszottam, fellöktek, előre estem és kiment a jobb könyököm is. 16 különböző helyen tört össze. Láttam a röntgenfelvételt, és úgy nézett ki, mint a fogpiszkálók. Jó néhány órás műtét kellett, hogy újra összerakjanak, és van egy tű is a karomban....

JT- Akkor ez majdnem úgy néz ki, mint a sérüléseid listája.

RDA - Ó igen, nincs túl messze attól. Valójában most, hogy a MacGyvernek vége, szabadabban beszélhetek róla, és tulajdonképpen gyakorolhatom is az ilyesmiket, amikben egy kicsit több veszély van. Hokizom, korábban részt vettem síversenyeken, autóversenyeken, ejtőernyőztem, meg ehhez hasonló dolgokat csináltam, amik a producereket, akikkel együtt dolgozik az ember, egy kissé idegessé teszik.

JT - Akkor te a MacGyver producereinek rémálma lehettél.

RDA - A szerződést úgy tették le elém, hogy volt benne egy pont, ami szerint semmi olyat nem csináltatnak velem, ami kockáztatná a biztonságomat, bla, bla, bla. És én soha nem írtam alá olyan szerződést, amiben ez benne volt. Mert az ilyesmik, hogy gyorsan vezetni, gyorsan síelni, hokizni, ezek a dolgok, őszintén, pszichésen, érzelmileg és fizikailag terápiás hatással vannak rám.

JT - Te és én ugyanabban a korban nőttünk fel, és akkor a 60-as években nagy volt a nyomás, a vágy a fiatalokban, hogy megtalálják önmagukat. Te is keresztülmentél ezen?

RDA - Én egy engedetlen, mérges fiatalember voltam, aki a legnagyobb hokijátékos akart lenni a föld színén. Elég korán mentem el otthonról, hogy megtudjam, mi van a nagyvilágban, és ez abban valósult meg, hogy autóstoppal keresztülvágtam az országon meg hasonlók. 17 évesen biciklivel felmentem Minneapolisból az alaszkai Juneau-ba meg vissza.

JT - Mit tanultál egy ilyen feladatból:

RDA - Ez a túra sok mindenre tanított meg, mert megtanultam túlélni ez alatt a három hónap alatt, és aki visszajött, az tulajdonképpen már egy megváltozott ember volt. Sokat gondolkodtam és ez nagyon tudatossá tett. Mert azt hiszem, nagy randalírozó lehettem volna, de nem így történt, lehet, hogy emiatt.

JT - Érdekes munkáid voltak már az életedben , és az egyik éppen az volt, hogy a gyilkos bálnákat etetted a Marineland-ben a szádban tartva a halat.

RDA - Igen, egy 16 láb magas létrán álltam afölött a hatalmas medence fölött, és az edző azt mondta, akármi is történik, ne mozdulj, ne húzódj hátra, mert az állat be van tanítva, tudja, mit csinál, így jön fel, mert a szemei oldalt vannak, és ahogy látja, úgy elkapja... És persze, amikor láttam, hogy az a hatalmas tömeg hús jött felém, én így... az állat meg persze látta ezt. És hozzám igazodott, és egy kicsit tovább jött, és úgy eltalált, mint egy Joe Frazier-ütés és teljesen kiütött... de megtanultam, hogy nem szabad visszahúzódni, mozdulni... Aztán később meg rázhattam a nyelvét, meg ehhez hasonlók...

JT - Rázni a nyelvét?

RDA - Igen, egy nagy puszi, és utána ez a nyelvrázás. A nyelve ekkora volt, szóval...

JT - Te voltál az ügyeletes szívrabló a General Hospitalban öt évig. Miért hagytad ott a sorozatot?

RDA - Először fogalmam se volt, hogy mit is csinálok. Örültem, hogy túléltem az első napot, de öt évvel később ott volt az idő, hogy továbblépjek.

JT - Hét év MacGyver hosszú idő. Egy olyan sorozat, mint a MacGyver, ami hét évig megy bármiféle erőszak nélkül...

RDA - Semmi olyan nem volt benne, ami azt jelentette volna, hogy MacGyver figurája úgy old meg egy problémát, hogy felvesz egy fegyvert és lelő valakit.

- JT - Egy ilyen sorozatnál, ami hét évig fut, azt hiszem, te is nagy része leszel a figurádnak, és a figura is nagy részed lesz. Mit gondolsz, nehéz lesz elválnod ettől a figurától, amikor elkezdesz más filmeket csinálni?

RDA - Tudom, hogy holnap nem fogadnának el tömeggyilkosként, így olyan figurákat fogok majd játszani, amik átmenetet képeznek. Tulajdonképpen dolgozunk olyan lehetőségeken, amelyek megengedik, hogy én legyek majd a rosszfiú valamikor.

JT - És mi van a házassággal? Te egy nagyon kapós agglegény vagy.

RDA - Igen szeretném. De... Azt hiszem, nem fair végigmenni ezen az egész agyi folyamaton a kamera előtt, hogy lássák az eredményt.

JT - Gondolj erre úgy, mint terápiára.

RDA - Persze, emberek milliói fogják ezt nézni... Ez az intézmény sok embernek működik, és azt akarom, hogy nekem is működjön egy nap, komolyan. Azt hiszem, eljutok majd addig. Tulajdonképpen egyre közelebb kerülök hozzá most is, ahogy beszélünk. Köszönöm, doktor.

JT - Én is sokkal jobban érzem már magam. Egyszer azt mondtad a People Magazinnak, hogy... idézem: "két gyereket akarok, szinte féltékeny vagyok, hogy magamnak nem lehet gyerekem." Szóval jobban szeretnél gyereket feleség nélkül?

RDA - Voltak idők, amikor jeleztem ezt, és lehet, hogy egy napon majd megbánom, hogy ezt mondtam, de nem, én... ez csak egy olyan fantázia, pszichológiai, érzelmi szinten, az az elképzelés, hogy életet adni egy gyereknek, egy emberi lénynek, ez valami fantasztikus. Egy bizonyos szinten remek apa lennék, ebben biztos vagyok. És közelebb ahhoz a ponthoz, hogy elérjem ezt valós értelemben. Előttem van már az egész jelenet: a gyerekeim, ahogy mondják: apa mesélj...

JT - Ahogy bejöttem ide a házadba, egy Harley Davidson mellett jöttem el és két pár nagyon hosszú, gyors sí mellett egy valódi high-tech konyhán át és most itt vagyunk egy agglegény lakásában. Lelassulsz te valahogy egyáltalán?

RDA - Az egyetlen, ami mostanában lelassít, az, hogy hátműtétem volt, lábműtétem, síelés közben majdnem eltörtem a térdem, talán most a nyakam, ez mind olyan dolog, ami jelzi az idő múlását. Még mindig úgy gondolkodom, mint egy gyerek és sok mindenben úgy is viselkedem, de az öregedésnek vannak furcsa alapigazságai. A csontok furcsa dolgokat művelnek, megfeszülnek, el akarnak törni ahelyett, hogy hajlanának. Ezt tudomásul kell venni. De akkor is én magam vagyok.