A GateWorld tavaly beszélgetett a Hammond tábornokot alakító színésszel, aki a visszavonulásának okáról és a sorozat készítőihöz, szereplőihöz fűződő viszonyáról is mesélt.

Donnal március végén találkoztunk, jóval azután, hogy a sorozat megszakítását bejelentették. Ezen a reggelen kapta készhez a "200" forgatókönyvét, melybe még nem volt lehetősége beletekinteni. Vigyázat, a cikkben a részt érintő spoilerek szerepelhetnek!

Interjúnk első felében tájékoztat minket nyugdíjba vonulási terveiről, melyek között egy saját művészeti stúdió létrehozása is szerepel. Elmélkedik Hammond tábornok karakteréről, arról hogyan kapta meg a szerepet és hogyan próbálta magát távol tartani a katonai sztereotípiáktól.

GateWorld: Don S. Davis, nagyon köszönjük, hogy velünk tart ezen a délutánon.

Don S. Davis: Köszönöm a meghívást!

GateWorld: Jól néz ki. Hogy van az egészsége?

DSD: Mostanában elég jól. Igen, egész jól. Több egészségügyi dolgon is túljutottam. Tudja, mikor az ember megöregszik, a gépezet elkezd széthullani.

GW: Reméljük ez az ön esetében inkább később, mintsem előbb következik majd be. Szerintem még rendben lesz egy darabig, pedig jó pár mérföldet megtett már.

DSD: Nem is tudom. Már csak a hegek és a biztosító drótok tartanak össze.

GW: Két évad telt el azóta, hogy Hammond tábornok állandó szereplő lett az SG-1-ben, ön pedig elmondta nekünk, hogy vissza szeretne vonulni amiatt, hogy festővásznon vagy fában alkossa meg azokat a csodálatos művészeti ötleteket, melyeket a fejében hordoz. Sikerült tennie valamennyit a művészi önkifejezéssel, melyre több időt szánt fordítani vagy vannak más dolgok is amelyek elvonják?

DSD: Folytattam a munkát a film- és televízióiparban. Ez távol tartott a művészettől. Most viszont úgy alakult, hogy fordulóponthoz érkeztem. Ma reggel mielőtt ide jöttem volna, a csodás kis kunyhómban voltam, amely egy órányira van a várostól. Egy vizesárok partján áll, egy tőzegáfonyával elkerített részen.

A szó szoros értelmében egy kunyhó, vízvezeték nélkül. Teljesen elszigetelt, de bőven el van látva árammal. Senki sem tud elérni. Szóval ott voltam ma reggel. Már négy éve elhagyatottan állt. Egy barátom tulajdonában van, úgyhogy a bérleti díj nagyon méltányos. Viszont olyan szemetet kell kihordanom onnan, amit még a CSI [Helyszínelők] se tudna azonosítani.

GW: Mik a tervei ezzel a hellyel?

DSD: Festő és faragó stúdióként kívánom használni. A területe 16-szor 24 láb.

GW: Akkor arra elég lehet, hogy megforduljon benne.

DSD: Igen.

GW: Nagyszerű, nagyszerű. Rendszerint milyen fajta módszerekkel szokott dolgozni? Ahogy én gondolom erre a festés és a faragás lehet a válasz, igaz?

DSD: Igen, így van. Elsősorban fafaragóként tekintek magamra, és ezt a tevékenységet éveken át űztem. Manapság viszont már nem nagyon szoktam faragni. Festek bármilyen anyagra és bármilyen stílusban. Megpróbálunk összehozni egy website-ot, a DonSDavisArt.com-ot és ha ez sikerül, akkor ott látható lesz néhány a festmények és a faragások közül, továbbá akik foglalkoznak az üggyel megpróbáltak rávenni, hogy árusítsam is a festményeim és a rajzaim másolatait. De eddig még nem --

GW: -- ment bele a dologba?

DSD: Nem. Már évekkel ezelőtt megpróbáltam másolatokra szert tenni és piacra dobni őket, de a színek nem voltak jók. A méreteket sem sikerült reprodukálni. Szóval elég negatív tapasztalataim voltak és felhagytam vele. Most van egy csapat jó hírű ember, akik azt állítják, hogy el tudják adni a dolgot és jó minőségű másolatokat készítenek. Ha így lesz, akkor lehet róla szó, de ha nem akkor majd kiderül, hogy még beszélni se volt érdemes az egészről. [Nevetés]

GW: Don, ön science fiction rajongó?

DSD: Az vagyok. Ez azonban nem volt mindig így. Sose szerettem a science fictiont a filmeken és a televízióban, mert amikor annyi idős voltam mint most ön, akkor még mindent kartonból csináltak és az egész eléggé kidolgozatlan volt, nem volt realisztikus. Viszont olvastam Asimovot és elképzeltem ezeket a csodálatos dolgokat. Olvastam Wellstől és másoktól is, de amikor láttam filmen vagy a tévében -- hát nem tetszett. Aztán amikor a fiam négy -- vagyis azt hiszem inkább már öt -- éves lett, akkor megjelent a "Star Wars". Neki pedig látnia kellett. Mindenfélét megígért csak hogy elvigyem, hogy megnézhesse. Én pedig mire kijöttem a moziból, már Star Wars őrült voltam.

GW: Tényleg?!

DSD: Ó, igen! Aztán jött a Star Trek -- nem az eredeti Star Trek. Az szintén butaság volt -- a kidolgozatlansága miatt. Habár a színészek közül azóta sokan a barátaim lettek. Én azonban nem szeretem a kidolgozatlanságot. Festő és szobrász vagyok. Húsz évig tanítottam az embereket művészetre és kézművességre. És amikor meglátok valamit, főként egy filmben, ami úgy néz ki mintha egy retardált kétéves csinálta volna a hátsó udvarban, hát az engem nem szórakoztat.

GW: Tehát inkább a későbbi Star Trekek érdeklik, például Az új nemzedék, ugye?

DSD: Ó igen. A legtöbbjük. A kedvenc tévéműsoraim közé tartoznak évek óta. Volt egy Lexx című kanadai produkció is, ami egyszerűen pazar. De ide tartozik a Ki vagy doki? és a Galaxis útikalauz stopposoknak is. Az ördögbe is, mindegyikük megvan DVD-n!

Szóval csak azt akarom mondani, hogy később barátkoztam meg vele. Az egyik kedvenc szerzőm -- aki történetesen szintén kanadai -- épp itt él a környéken. A neve Spider Robinson. Ha remekül akar szórakozni, akkor olvassa el a "The Callahan Chronicles"-t. A felesége is csodás író. Imádom a krimiket. Ő irt egy sci-fi krimit, "Lady Slings the Booze" címmel. Ha tudja olvassa el -- én épp egy repülőn olvastam, az utaskísérő pedig teljesen összezavarodott, mert felváltva nevettem, sírtam vagy épp az ülésen fészkelődtem. Mindezt csupán attól, hogy elképzeltem ezeket az embereket!

De igen, szeretem a sci-fit. Épp Ray Bradbury-t olvastam, amikor John F. Kennedy-t lelőtték. Az emberek azt szokták mondani, hogy emlékeznek arra mit csináltak amikor ez történt - és hát én épp Ray Bradbury-t olvastam.

GW: Rendben. Tehát elég különleges kapcsolatban áll a sci-fivel.

DSD: Igen. Tudja, pompás sci-fik között nőttem fel. A H.G. Wells történetek, Ray Bradbury vagy például Isaac Asimov. Csupa nagyszerű író.

GW: A sci-fi Da Vincije sok azóta megvalósult dolgot megjósolt. Mint ahogy Greenburg, Wright és Glassner is.

DSD: [Nevetés] Így van.

GW: Don, vigyen minket vissza a kezdetekhez. Hogyan lett Hammond tábornok?

DSD: Évekkel ezelőtt Kanadába jöttem, hogy a British Columbia Egyetemen tanítsak. Aztán PhD-ztem és nagyjából tíz évig tanítottam. Aztán kiadtam. Így a nyarakat eléggé a kedvem szerint tölthettem. Viszont ragaszkodtak hozzá, hogy nyaranta színházzal kapcsolatos munkákat végezzek. Valaki egy másik tanszékről film és televízió színészként akart dolgozni. Ő színjátszást tanított. Rábeszélt hogy találkozzam az ügynökével.

És elkezdtem ezeket az extra munkákat csinálni, amikor pedig egy filmforgatásra kerültem épp én lettem az, akinek az arcába lőttek egy csomó sajttal és ételszínezékkel összekevert spagettit, ami úgy tűnt, mintha a velem szemben álló férfi agyát lőtték volna szét. Ennek a műsornak a segédrendezője -- a második segédrendezője -- pár évvel később a MacGyver segédrendezője lett.

Amikor a MacGyvert forgatták, Richard Dean Anderson főnökét egy Dana Elcar nevű színész játszotta. A stáb nem tudott olyan dublőrt találni, aki hasonlított volna Dana-ra. Kitömött ruhákat adtak rájuk és kopasz sapkákat, de egyszerűen sehogy sem ment a dolog. Aztán az egyik produkciós értekezleten ez a fickó így szólt, hogy "Hát, a fenébe is van egy színész itt a városban, aki akár a testvére is lehetne! Épp úgy néz ki, mint ő!". Így aztán előbb a fotódublőre, majd a kaszkadőre lettem.

Michael Greenburg és Rick ekkor ismerkedett meg velem. Aztán amikor elkezdődött a Csillagkapu, akkor olvasópróbára hívtak, Hammond szerepére. Hát így kaptam meg. Nem a tehetségen múlott és nem is kellett kiszorítani senkit! Mindketten nagyon hűséges emberek és tudták hogy számíthatnak rám.

GW: Nem semmi. Szuper. Mi volt az első benyomása a karakterről, amikor először olvasta a szövegét? Az volt a véleménye hogy egy rendíthetetlen, nagy lehetőségekkel bíró szereplő vagy inkább csak egy átlagos figura?

DSD: Úgy gondoltam, hogy egy kétdimenziós alak. Én a vietnámi háború idején a hadseregnél szolgáltam, Koreában. Tiszt voltam; alhadnagyként kezdtem és századosként szereltem le. A feletteseim között egyesek egyértelműen hősiesek voltak, de voltak köztük olyanok is, akik nem. Valójában az egész hadsereg az emberiség keresztmetszete. Szolgáltam költők, festők, álmodozók és cselszövők alatt is.

És Hammond első látásra olyan volt, mint egy szabálykönyv. Ő volt O'Neill ellentéte. Egyszerűen nem olyan volt, mint amilyen a szolgálat a valóságban. Ők pedig voltak olyan kedvesek hogy megszívlelték a javaslataimat. Hagyták, hogy a műsor előrehaladtával egyre emberibbé és emberibbé tegyem.

GW: Értem. Szóval nem egyik napról a másikra változott meg?

DSD: Nem. A pilot rész rendezője Mario Azzopardi, aki véleményem szerint meglehetősen korlátozott képzelőerővel rendelkezik, azt akarta, hogy sztereotipizált legyen. Neki azonban nem öt évre szólt a szerződése -- ahogy nekem --- és én nem akartam öt évet úgy eltölteni, hogy elárulom azt a karaktert, akit meg kell személyesítenem.

GW: Szóval a századosként -- a hadseregnél -- szerzett tapasztalata volt a helyes irány?

DSD: Igen. Pontosan.

GW: Tehát elég nagy beleszólása lett abba, hogyan fejlődjön a karaktere?

DSD: Bármit megtehettem vele.

GW: Értem. A hét évadból, amelyet a sorozattal töltött melyik volt a legfárasztóbb nap és miért?

DSD: Nem volt ilyen. A színészet valójában nem fárasztó munka. Én 13 évesem kezdtem dolgozni. A színészet nem igazi munka. Csak cowboy-okat és indiánokat kell játszani.

GW: Akkor melyek voltak a legélvezetesebb pillanatok, amiket fel tud idézni a forgatásokról?

DSD: Túl sok volt ahhoz, hogy ki lehessen emelni egyet. De nem akarok kitérni a kérdés elől. Valójában minden műsor forgatásánál -- és különösen ennél a sorozatnál -- olyan szereplőgárdával dolgozhattam együtt, aminek minden tagját igazán megkedveltem. És emellett ott voltak a stáb tagjai, akikkel húsz évet dolgoztam együtt. Szóval a körülöttem levő emberek barátok és családtagok voltak. Imádtam a Csillagkaput. Minden pillanatát. Még ma is. És úgy tűnik épp a jövő hónapban mehetek a következő rész forgatására.

GW: Nagyszerű. A tizedik évaddal kapcsolatban. Egy kicsit többet fog szerepelni, mint ahogy korábban? --

DSD: -- Kétlem. A jó drámában az a jó, hogy az élet tükörképe, és az életben az emberek továbbállnak. Megöregednek, nyugdíjba vonulnak, meghalnak, jobb vagy rosszabb munkát kapnak, bármi megtörténhet. És Hammondnak most egy időre mennie kell. Nem tudom hogy vissza tudnak-e még hozni valahogyan. Egy másik véletlen. Épp ma érkezett meg az új rész forgatókönyve, amikor hazaértem és magamra kaptam ezt a ruhát, hogy elindulhassak idefelé. Még bele se néztem.

GW: Önt rendszerint a szereplőgárda apafigurájának tekintik. Azok számára, akik a találkozókon meglátogatják még inkább nyilvánvaló, hogy mennyire közel érzi magát a többiekhez.

DSD: Igen.

GW: Tudna egy kicsit többet mondani arról, hogy mit érez a szereplőgárda állandó tagjai, például Teryl iránt? Persze, csak ha nincs ellenére...

DSD: Nos, ahogy mindenki tudja, Teryl olyan mintha a lányom lenne. Még a feleségemre is gyakran "anyu"-ként hivatkozik. Ő egy minden értelemben különleges személy. És elképesztően tehetséges. Ő és Amanda mindketten gyönyörűek belül és kívül egyaránt, és mindketten nagyon, nagyon tehetségesek.

Michael egy különeges pasas. Azt hiszem Michael -- nem is tudom, hogy fejezzem ki magam -- Michael kárt okoz magának azzal, ha nem száll ki a televíziózásból és kezd el filmeket csinálni. Ő csakugyan kivételes.

Chris Judge-nak van a legnagyobb szíve azok közül, akikkel valaha találkoztam. Még sosem láttam olyan fickót, aki úgy tud besétálni egy szobába -- legyenek ott nagykövetek, diplomaták, egészen kicsi gyerekek vagy bárki az utcáról -- hogy ne mosolyogtatna meg. Az az aura ami őt körülveszi, az élet legjobb része.

És Rick ... Talán tudja, talán nem -- vannak akik megfeletkeznek róla -- milyen régóta van már itt és mennyire egyedülálló. Ott a helye a televíziózás történetéről szóló összes könyvben. Vagy akár a szótárban, éppenséggel --

GW: -- MacGyver.

DSD: Igen -- ő adta a MacGyver szót az amerikai angolhoz. Az a karakter annyira erőteljes volt. És ugyanezt tette O'Neillel is. Átvette azt a karaktert, amit valaki más -- a mozifilmben --, Kurt Russell mutatott be. És egy teljesen más irányba indult el vele. Olyan különbség van a két karakter között, mintha egy óriást állítanánk egy törpe mellé. Pedig én Kurt Russell rajongó vagyok. Dolgoztam vele. Remek ember. Semmiképp sem akarom lekicsinyelni a tehetségét. Rick viszont épp azt tette ezzel a karakterrel, amit a MacGyverben is csinált. A légierő még egy kitüntetést is ajándékozott neki!

GW: Igen! Tiszteletbeli dandártábornok.

DSD: Pontosan.

GW: Hihetetlen. Ahogy elmondta Hammondra nagy hatással voltak a hadseregnél szerzett tapasztalatai. Hogyan hatott a hadsereg önre?

DSD: Nos, én egyike vagyok azoknak az embereknek, akik ma nem azt az életet élnék amit, ha nem lépnek szolgálatba. Sosem hittem abban, hogy a vietnámi háború indokolt volt. Ez egy hazugság volt. Hazugságra épült. Úgy gondolom, hogy Irak problémája is ugyanilyen. De nem a hadsereg indítja el a háborúkat. Ezt a politikusok teszik, hogy megtömhessék a zsebüket vagy, mert hülyék vagy csak azért mert lekötelezettjei valakinek, aki azt mondja "Szükségem van egy háborúra. Menj és indíts el egyet.". Ők irányítják a hadsereget. Ők terjesztik a propagandát, mondván hogy "Fenyegetést jelentenek, valamit tennünk kell." És aztán megkezdődik a háború.

Azok, akiknek harcolniuk kell legtöbbször tudják, hogy nem megalapozott okok miatt vállalnak kockázatot, de mégis tenniük kell a dolgukat. Ez a történelem során mindig is így volt. "A halál völgyébe lovagló ötszázak" tudták hogy a halál völgyébe lovagolnak. Ez ma sincs másképp.

Nagyon feldühít amikor azt hallom, hogy valaki az amerikai hadsereget gyalázza. Persze hogy vannak olyan incidensek, mint a foglyokkal való rossz bánásmód, de hogyan lehet ma a közvélemény olyan rövidlátó, hogy ne emlékezzen azokra az atrocitásokra, amiket ezek az emberek elkövettek?

Hogyan felejtheti el a közvélemény, hogy hogyan bántak a japánok a foglyokkal a második világháborúban? Mi a fene indokolja azt hogy Japán tiltakozik egy pár bomba miatt, mikor ők voltak a felelősei a bataani halálmenetnek? Férfiak, nők és gyerekek. És a németek? Jó Volkswageneket csinálnak, de hogyan lehet megfeledkezni arról, hogy mi történt a második világháborúban? És Boszniában és Szerbiában.

Az emberiség egyik problémája az, hogy olyan állatok vagyunk, akik bizalmatlanok azokkal az állatokkal szemben, amelyek nem a saját falkájukhoz tartoznak. És mindig úgy alakul, hogy egy közülünk okot ad arra, hogy a saját falkánk megpróbálja legyilkolni a másikat. Ilyen a vadállati természet. De minden falkában vannak jó emberek, akik felemelik a kardot, hogy megvédjék az övéiket.

Te fiú, hogy ez még mennyi bajt fog hozni rám! [Nevetés]

GW: A műsor drasztikus átalakuláson ment át a kilencedik évadban. Látott egyet ezek közül a részek közül? Sikerült észrevennie valamit?

DSD: Őszintén szólva nem sokat tévézek. Bármely műsorral kapcsolatban ugyanezt a választ adhatnám. Golf meccseket szoktam nézni és a World Poker Tourt. Nem tudok sokáig egy helyben ülni és nézni a képernyőt. Régi mozifilmeket szoktam nézni. Nem tudom mi volt tegnap műsoron, de egy pókerjátszmát néztem, utána pedig a "The Ex-Mrs. [Bradford]"-ot, egy régi filmet az 1940-es évekből, amely sztárrá tette William Powellt, aki szerepelt a "Thin Man" sorozatban is. A 30-as évek art deco stílusát tükrözi. Ezért néztem meg. Biztos vagyok benne, hogy lett volna olyan kitűnő mai dráma is, ami jobb hatással lett volna a lelkemre, de én csak nevettem. Ilyen az élet.

GW: Akkor ön szerint a producerek kapcsán már említett kezdeti átalakulás utáni időszakban helyes irányba fejlődött a műsor a túlélés érdekében vagy már rég elavult? Az SG-1 és nem az Atlantis esetében.

DSD: Nem hinném, hogy valaha is elavulna. A Csillagkapu bibliája az emberiség mitológiájának teljes lexikonján alapul. Ez az egész gerince. Az ehhez kapcsolódó konfliktus, ami abból adódott, hogy a négy ember átment a kapun továbbra is fennáll. A sorozat ezzel kezdődött, de ha a mechanikát vagy a speciális effekteket nézzük, akkor valóban elavul. Egy csomó igazán kitűnő kreatív elme dolgozik a műsoron. Nem hinném, hogy valaha is hagynák eljutni odáig. És a rajongók, akikkel beszéltem ezt ugyanígy érzik.

GW: Jó. Vicces, hogy az élet hogyan szól bele a terveinkbe, mint ahogyan azt már korábban említette. Emlékszem, hogy az egyik Csillagkapu DVD-n szereplő interjúban elmondta, hogy addig fogja Hammond szerepét játszani, amíg RDA is szerepel a sorozatban. Mi volt az, ami miatt mégis úgy döntött, hogy itt az ideje a távozásnak?

DSD: Az egészségügyi problémáim, amiket nem tudtam leplezni. Részben azért is voltam olyan hűséges a Csillagkapuhoz, mert a többiek is hűségesek voltak hozzám. 2002-ben épp az évad kezdetén volt egy nagyobb műtétem. Hasi ütőértágulatom volt és ki kellett venni egy nagyobb részt az ütőeremből.

A legtöbb műsorból kivágtak volna. A Csillagkapu viszont kitartott mellettem. Nem maradtam le egyetlen fizetési csekkről sem. Hozzám ütemezték az epizódokat, és amikor visszakerültem mindig meggyőződtek arról, hogy nem kérnek semmi olyat, ami megárthatna. De ha valaki az én állapotomban van, akkor elérkezik az idő, amikor már nem tudja tovább folytatni. Szívbeteg vagyok. Cukorbetegségem van. Vannak más kisebb problémáim is, és már itt az ideje, hogy lelassítsak. Elviccelem a dolgot, de tényleg így van.

Az egyik orvosom azt mondta, hogy több heg van rajtam, mint bárki máson, akivel dolga volt. A kaszkadőrködés miatt. Voltam a hadseregben is. Fiatal kölyökként pedig atletizáltam. És hát hülye voltam meg ügyetlen. Most pedig többek között még ízületi gyulladásom is van. Egy csomó tablettát szedek minden nap. Szóval eléggé a tudatában vagyok a halandóságomnak. Különösen a hetedik évad óta ... és különösen azóta, hogy a család egyik tagja elveszett.

GW: Teryl.

DSD: Igen. Azóta már nem ugyanaz.

GW: Nehéz volt végigcsinálni a "Hősök"-et?

DSD: Igen.

GW: A rajongókra is nagy hatással volt.

DSD: Azt hiszem jó epizód volt, egy két részes. Tudja átkerültünk a Showtime-tól a SCI FI Channelhez és ők valami nagy dolgot akartak látni. Valamelyik hülye babszámláló pedig önkényesen döntött. Persze a Csillagkapunak nem volt lehetősége visszautasítani. Így hát valakinek mennie kellett.

Nem szeretem a változást. Öreg vagyok. Elég volt a változásokból. Minden nap feltalálnak egy mobiltelefont, amiről fogalmam sincs hogyan kell használni vagy egy számítógépet, amit megveszek, de a következő hétre már elavul és csak centeket ér a dollárokból, amiket rá költöttem. Amikor fiatal srác voltam egy számítógép elhelyezéséhez még egy épület kellett. Az egész világ megváltozott.

GW: Ruby Fleming, a felesége ...

DSD: ... helyrehozta az életemet.

GW: Igen. Mondjon valamit Ruby-ról. Hogyan találkozott vele?

DSD: Mellékesen írással is foglalkozom és évekkel ezelőtt néhány barátom megkért, hogy írjak nekik egy forgatókönyvet, amit itt [Vancouverben] akartak felhasználni. Írtam egy krimit "Blues az esőben" címmel. De hát én elég önfejű vagyok. Csak emlékeztetőül: egy hegyvidéki tahó a Missouri/Arkansas határról, Oklahoma közeléből. Ahol nem lehet leégni Szóval a barátaimnak készült. Írtam hozzá egy ajánlást a producereknek, hogy a barátaim kapják a szerepet.

Ruby és egy nő, akivel producerkedett akkoriban együtt csinálták a válogatást, gondolván hogy "Senki se olyan ostoba, hogy hagyja hogy a főszerepre valaki mást válasszanak, mint a barátját". Hát én voltam olyan ostoba. Így le kellett ugyan faragni a gyártásra szánt pénzből, de mást kellett választaniuk.

De barátok maradtunk. Aztán az első házasságom széthullott és el kellett hagynom a feleségemet, ahogy ő megmondta. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mit gondolhatott rólam azon kívül, hogy buta vagyok és csúnya is. De ő befogadott engem. Ő a leggondoskodóbb személy, akit valaha ismertem. És jobban szeretem, mint ahogy bárkit is valaha az életben.

GW: A találkozókon el szokott mesélni egy történetet. Arra gondolok, amelyik Teryl házában esett meg, amikor randevújuk volt. Lenne szíves újra elmondani?

DSD: Teryl párja egy nagyszerű pasas, a neve Cal Krustine. Calvin egy RCMP [Royal Canadian Mounted Police = Királyi Kanadai Lovasrendőrség] tiszt. Akkoriban a gyilkossági részleg vezetője volt Burnaby-ben. Számos betörés történt -- egy rövid időszakon belül jóval több ilyen eset volt, mint korábban valaha. Ruby és én ekkorra beszéltük meg az első randevúnkat. Azt hiszem épp az egyik szerda estére. Calvin agyondolgozta magát és Teryllel úgy döntöttek, hogy elmennek valahová. Felhívtak engem, hogy tartsak velük. Épp akkor, amikor a randevúm is volt!

Calvin azt mondta, hogy "Akkor veled tartunk". mire azt választoltam, hogy "Oké". Egy csodálatos helyi steak house-ba mentünk. Amúgy a két nő akkoriban dohányzott. Szóval a steak house-nál találkoztunk. Külön autókkal érkeztünk. Odabent Calvin és én beszélgeni kezdtünk, ahogy két fickó szokott. A szegény nők pedig el lettek felejtve. Kaptunk salátát meg valamilyen bort. Beszélgettünk a bűnözésről, az igazságtalanságról, meg ilyen hülyeségekről. Általánosságban persze, mivel a folyamatban levő nyomozásokról nem beszélhetett -- nem is beszélt róluk soha.

A dolog végeredménye az lett, hogy megfeledkeztünk a két nőről. Aztán valamelyik fogás és a fő fogás között ők úgy döntöttek, hogy kimennek dohányozni. Teryl megkérdezte Ruby-tól, hogy mióta randevúzunk. Ruby erre azt válaszolta "Hát, ez az első alkalom. Már tíz éve ismerjük egymást." Teryl pedig azt mondta "Akkor tudod hogy rendes fickó." mire Ruby azt válaszolta, hogy "Igen, tényleg kedvelem őt.". Teryl felvetette, hogy "Szerintem nem is tudja.", mire Ruby azt felelte, hogy "Hát, pedig egy csomó jelét adtam."

Végül Teryl így szólt "... Nem túl okos ám. Jól fejbe kellene vágnod."

Visszajöttek, Calvin és én pedig végre rájöttünk, hogy idegesítjük őket vagy ilyesmi. Így megpróbáltunk több figyelmet szentelni nekik. Végeztünk az étellel, Calvin pedig azt javasolta, hogy menjünk fel hozzájuk éjszakára. Úgyhogy átmentünk, de amikor megérkeztünk -- Teryl és én még vitatkoztunk a dologról. Ő azt mondta, hogy Calvin a fürdőszobába ment, vagyis nem. Ő ment be a fürdőszobába. Calvint felhívták a munkahelyéről. Ő pedig addigra már színültig töltött két vizespoharat skót whisky-vel. Aztán mindketten kimentek a szobából. Azt mondtam Ruby-nak, hogy "Édesem, meghalok, ha nem kapok ehhez egy kis jeget vagy vizet.". Ő egyetértett.

Még korábban, amikor elhagytuk az éttermet, kinyitottam neki az autó ajtaját -- ahogy a déli úriemberek szokták a nőiknek -- ő pedig megfordult és megcsókolt.

GW: [Nevetés] A fejbevágás, Don!

DSD: Igen, de ez nem ilyen volt [érzelgős csókot imitál]. Hanem ilyen [udvarias csókot imitál]. A számra adta! Azt gondoltam, hogy csak viccel. Nem akartam inzultálni, úgyhogy csak egy puszival viszonoztam. De azért azt gondoltam, hogy "Hmm ...". Szóval, ahogy mondtam jégre volt szükségünk. Ő követett a konyhába. Mikor pedig átadtam neki egy poharat újra megcsókolt! [Nevetés] Nos, ez olyan volt, mintha friss húst tennénk egy öreg kutya elé. Leraktam a poharamat és megragadtam.

Calvin bejött -- [Nevetés] -- és hozta magával Terylt is. Persze Calvin és Teryl azt akarták, hogy fejezzük be a látogatást, de én addigra már teljesen lázba jöttem! Aztán azt hiszem még ott maradtunk a nappaliban beszélgetni -- akkor már nem hagytak minket magunkra -- és elkezdtem megnyílni valami furcsa szöveggel. Nem is szöveg volt, valami szívből jövőt akartam mondani. Calvint pedig egyszer csak annyira elfogta a nevetés attól, amit mondtam, hogy leesett a székről. Erre azóta is emlékeztetni szoktak. De végül is minden jól alakult.

GW: Jól van. Örülök hogy boldog.

DSD: Az vagyok.

GW: Az elkövetkező években, ahogy a Csillagkapu tovább fejlődik és átalakul, mi lenne az, amiről azt szeretné, hogy megmaradjon a rajongók emlékezetében -- afféle lábnyom gyanánt -- a franchise-ban való közreműködését illetően?

DSD: Csak annyi, hogy ő egy jó ember volt, aki törődött a társaival. Hogy egy igazi alakítás volt.

GW: Rendben.