A GateWorld interjút készített Jewel Staite-tel, aki a Firefly-ban Kaylee szerepében már közelebbről megismerkedett a science fiction műfajával. Most Dr. Jennifer Keller szerepében csatlakozik az Atlantisz-expedícióhoz. Figyelem! Az alábbiakban gyengébb SPOILEREK következnek!

Tulajdonképpen nem is ez az első szerepe a Csillagkapu univerzumában: korábban, az Atlantisz második évadának „Instinct” című epizódjában Jewel alakította a Lidérc fiatal lányt, Ellia-t. A producerek nem akartak megválni egy ilyen tehetséges színésznőtől, így hamar kitalálták, hogy egy másik szerepben, immáron Lidérc-jelmez nélkül visszahozzák őt a sorozatba.

Az interjúban Jewel mesél a science fiction műfajával való első találkozásairól és arról, hogy milyen egy sokak által szeretett karakter (Dr. Carson Beckett) helyét átvenni, valamint hogy számára melyek a kedvenc epizódok a Csillagkapu: Atlantisz új évadából. Betekintést nyerünk színésztársaival, kimondottan Amanda Tapping-gel és Rachel Luttrell-lel való viszonyába is.

GateWorld (GW): A Firefly mindenképpen fontos szerepet játszik a karrieredben, hiszen ez irányította rád igazán a nézőközönség figyelmét. Milyen volt a Firefly-nál dolgozni?
Jewel Staite (JS): Komolyan mondom, a Firefly egyike volt életem legmeghatározóbb élményeinek, szakmai és személyes téren egyaránt. A csapat rögtön a sorozat indulása után összeszokott. Kisebb családdá nőttük ki magunkat, ahol az esténkénti közös szórakozás és a közös vasárnapi ebéd megszokottá váltak. És ezt nem csak úgy mondom, tényleg nagyon közel kerültek hozzám!

Joss Whedon egyszerűen fantasztikus! Egyike azon íróknak, akik ugyanazon mondattal képesek megnevettetni és megsirattatni. Őszintén, évente egyszer leülök és újra végignézem az egész sorozatot, miközben felidézem életemnek ezen szakaszát. De ezt ne mondjátok el a Csillagkapu: Atlantisz stábjának! Az is elég, hogy mindig kérdezik, hogy melyik stábnál érzem jobban magam!

GW: A Firefly-nál és a Serenity-nél szerzett tapasztalat adott valami olyan pluszt, amit kimondottan hasznosnak bizonyult? Például hogy színészként nagyon magabiztossággal tudsz különböző szerepeket eljátszani vagy például a rajongókkal való jobb kapcsolattartás terén?
JS: Egyértelműen adott egy alapot a science fiction rajongókkal kapcsolatban! A Firefly vezetett be a sci-fi találkozók világába, ami mindig csodás élmény és ahová mindig megéri elmenni! Különösképp, ha kedveli az ember a Wookie-kat, márpedig én igen! A sci-fi rajongók ijesztőek, mert elképesztően okosak! Nálam legalábbis sokkal okosabbak. Néha szinte már félelemmel tölt el, hogy meg kell tudnom válaszolni azokat a hosszú és mély kérdéseket!

Amikor a Firefly-t leállították, akkor egy kicsit össze is tört vele a szívem. Aztán elmentem életem első találkozójára, ami egyszerűen sokkolt: meglepődtem, hogy milyen rengeteg ember jött el, akik szerették, támogatták és átérezték a sorozatot és ez sokkal jobb kedvre derített engem is. Semmi nincs, ami jobban feldobna egy színészt, mint egy sci-fi találkozó!

Komolyabbra fordítva a szót, a legtanulságosabb lecke a Firefly és a Serenity alatt az volt, hogy mindig figyeljünk rá, hogy álljunk meg egy pillanatra és élvezzük ki a pillanatokat, azt a csodás dolgot, amin épp dolgozunk. Mert ezek a pillanatok ugyanolyan gyorsan tova tűnhetnek, mint amilyen gyorsan észre vesszük őket. Amikor egy jó közegben dolgozom és az adott projekt teljesen magával ragad, akkor mindig igyekszem megragadni ezeket az apró pillanatokat.

GW: Tervezed, hogy a jövőben Csillagkapu találkozókon is részt veszel majd?
JS: Ha meghívnak és van időm elmenni, akkor nagyon szívesen megyek. Különösen, ha az emberek megszeretik a karakteremet.

GW: Sci-fi rajongónak vallod magad?
JW: A jó ötletek rajongója vagyok, legyen az science fiction vagy nem. Általában a színészi játék miatt nézem a különböző műsorokat, de azért ügyelek arra is, hogy a TV-s és filmes élmények is átjöjjenek.

GW: Beszéljünk egy kicsit a második évados „Instinct”-ben alakított szerepedről, Ellia-ról. Mesélj egy kicsit ez epizód munkálatairól, és hogy hogyan kerültél bele mindebbe!
JS: Amikor megkaptam az „Instinct” forgatókönyvét, akkor annak előtte még egyetlen Csillagkapu: Atlantisz epizódot sem láttam. Azt sem tudtam, hogy mi az a Lidérc. Annyi lett nagyon korán tiszta számomra, hogy megkedveltem a karaktert és a személyes küzdelmét, hogy mennyire el akarta fogadtatni saját magát. A benne kavargó érzelmek engem is nagyon megfogtak. Nem voltam tisztában azzal sem, hogy mennyire kell elmaszkírozni – annyi információt kaptam csak, hogy ez is szükséges, de azt nem mondták, hogy mennyire. Azt gondoltam, hogy esetleg valami fura egyszerűbb maszkot kapok, valami csáppal vagy kinövéssel valahol a fejrészen, maximum.

Aztán felvilágosítottak, hogy az egész fejemet, a karjaimat és a kézfejeimet is el fogják torzítani. Ez volt az a pont, amikor jobban utána akartam nézni, hogy mi is ez pontosan, így felmentem a netre, a Google-ra és beírtam a „Lidérc”’ szót a keresőbe, aztán a látottak alapján csak annyit tudtam mondani, hogy „Uh, ez nem semmi!”.
Jó kihívásnak éltem meg a dolgot és mindenképpen el akartam vállalni.

GW: Mikor viseltél először maszkot vagy komolyabb sminket? Hogy érzed, mennyiben befolyásolja ez a színészi játékodat?
JS: Ez volt az első olyan alkalom, amikor több darabból álló maszkot kellett viselnem. Kontaktlencséket kellett viselnem és nagy, hegyes műfogsorral a számban kellett beszélnem. Nagyon aggódtam amiatt, hogy ezért nem fogom tudni azt nyújtani, amit szeretnék és nagyon nyugtalanított az egész. Másfelől nézve viszont ez a sok kiegészítő olykor inkább segít abban, hogy jobban elő tudjam adni a karaktert, mint hátráltat.

Érdekes volt, hogy szinte teljesen a felismerhetetlenségig elmaszkíroztak. Édesanyám egyik nap meglátogatott a forgatáson és először csak furcsán végigmért, majd egyenesen elment mellettem, nem ismert fel! Azt hiszem, hogy ha az ember történetesen egy ronda kinézetű idegen, akkor nem lesz valami nagy baráti köre! De bizonyos tekintetben szépnek tartottam a karaktert. Talán a személyisége volt az, ami ilyenné tette őt a szememben. Talán nem is szépnek, hanem inkább szeretetre méltónak találtam. Mindenesetre kedvesnek, az biztos.

GW: Jó érzés volt később állandó karakterként visszatérni, ezúttal emberként a „First Strike” című epizódban?
JS: Dr. Keller ez idáig helyes csajnak tűnik. Személyiségének több oldala is van, amelyek a szituációktól függően kerülnek nála előtérbe. Van benne egy apró vívódás, hajlamos önmaga lépéseinek helyességét megkérdőjelezni – ami bizonyos fokig nevetséges, hiszen képes helyes döntéseket hozni és rendkívül intelligens is. Úgy érzi, hogy még bizonyítania kell. Talán azért, mert még új a csapatban, de lehet hogy azért, mert még fiatal és ezért állandóan bizonyítania kell mások előtt, akik kételkednek a képességeiben.

Nem egy vakmerő karakter, nagyon könnyű megrémiszteni. De ugyanakkor bátor, amire nagy szüksége is van. Egy kicsit romantikus beállítottságú és van egy vicces, csipkelődő oldala is.

Olyan embertípus, akivel orvosi helyzetben abszolúte biztonságban érezné magát az ember, de ugyanakkor egy sört is jó hangulatban meg lehet vele inni. Tetszik benne, hogy alapvetően olyan vonásai vannak, amelyek a barátokat igazán jó barátokká teszik.


Paul McGillion barátjaként Jewel tudott Beckett távozásáról, de azt nem tudta, hogy lényegében ő fogja majd átvenni a helyét.

GW: Tisztában voltál azzal, hogy egy olyan szerepet fogsz alakítani, aki lényegében Dr. Beckett helyettesítője lesz – és hogy néhány rajongó hangot adott annak, hogy a karakter kiírása rossz lépés volt az alkotók részéről?
JS: Tisztában voltam vele, hogy Dr. Beckett karaktere elhagyja a sorozatot, mert Paul McGillion-nal nagyon jó barátok vagyunk. Amikor felkértek egy állandóbb szerepre, akkor egy visszatérő karaktert alakítottam volna, nem „Atlantisz új doktornőjét”.

Nem volt számomra egyértelmű, hogy Beckett-et helyettesíteném, bármilyen hülyén is hangzik most ez. Úgy tekintettem erre, mint egy új karrierlehetőségre annál a sorozatnál, aminél korábban is szívesen dolgoztam már egyszer és aminek a munkálatai történetesen pont a szülővárosomban folynak. Így olyan álláslehetőség volt számomra, amelyet mindig is kerestem. Nem tudtam, hogy mennyi időre szól ez a munka vagy hogy egyáltalán milyen lesz. Az ötlet, hogy én helyettesítenék egy fontosabb karaktert, az több mint merésznek hangzott. Különösen, hogy ez a sorozat is a science fiction világában mozog, ahol aztán tényleg senki sem halhat meg véglegesen!

Tudtam, hogy Paul-nak rengeteg rajongója van. De már ismertem annyira a sci-fi rajongókat, hogy remélhettem, hogy nem fognak csak azért teljesen leírni, mert új vagyok és én lépek be úgymond Paul helyére. Korábban én is rajongtam bizonyos sorozatokért, ahol amikor megölték a kedvenc karakteremet, akkor sírva fakadtam és dühös voltam a döntés miatt. Ha Charlie a Lost-ban például megfulladt volna, tuti kikeltem volna magamból! Tehát teljesen meg tudom érteni a rajongók nézőpontját is.

GW: Hatással volt mindez Keller karakterének kialakítására?
JS: Egyáltalán nem. A legjobb az egészben az, hogy amikor megismerjük Keller-t, akkor szinte még semmit sem tudunk róla. A legtöbb esetben tőlem függtek bizonyos dolgok, így egyben szórakozás volt jobban megismerni a karakter jellemzőit és személyiségjegyeit. Sohasem engedném, hogy a tudat, hogy színészként még új vagyok a sorozatnál befolyásolja a játékomat vagy annak módját, ahogy és amilyen irányban a karaktert ki akarom alakítani. Csak remélhetem, hogy az emberek adnak neki elég lehetőséget, hogy teljesen ki tudjon bontakozni.

Nem fogja mindenki szeretni, mert mindenkinek más az ízlése. Nagyon boldog vagyok azzal, ahogy a dolgok jelenleg alakulnak és egyre többet és többet tudok meg róla én is minden egyes újabb leforgatott epizóddal.
Vannak olyan emberek, akik nem szeretik a változtatásokat, ami elég szerencsétlen helyzet, de megértem. Én is ilyen vagyok. A zoknikat azért szoktam cserélni Alkalomadtán…

GW: Hogyan hasonlítanád össze az írói és produceri értékeket az Atlantisznál és a Firefly-nál?
JS: Nagyon különbözőek, ez az egy biztos. A Firefly renegátok egy kis csoportjára fókuszált, akiknek nincs más választásuk, minthogy megbízzanak egymásban. Egy zavaros univerzumban folytak a cselekmények, ahol a kegyetlenség, a bűnözés és a kormányzati korrupció 600 évre előre meghatározta a jövőt alapjait. A sorozatban nem voltak idegenek, csak az emberi létezés küzdelmei kerültek terítékre minden egyes alkalommal.

Atlantisz világa azonban sokban eltér ettől: letisztultabb, biztonságosabb és átláthatóbb. Még a forgatási díszletek is jobban átláthatóak! Atlantisz lakói minden nap félelemmel és fenyegetettséggel kénytelenek szembe nézni, de ugyanakkor jóval jobban fel vannak szerelkezve egy esetleges közvetlen fenyegetés esetére!

Szerintem a Firefly-nak és az Atlantisznak is megvan a saját maga fantasztikus kis világa, egyszerűen csak az eltérő fantáziavilág adja a különbözőséget.

GW: Könnyű volt nap mint nap egy állandó forgatási helyszínre bejárni dolgozni? A család tagjaként kezelt téged a már jól összeszokott stáb?
JS: Nem mondom azt, hogy az elején könnyű volt, mert még mindig keresem az igazi helyemet, karakterként és színészként egyaránt. Fura érzés újnak lenni egy olyan családban, ami már jó ideje összeszokott, különösképp hogy sokan a Csillagkapu leállítása után kerültek át ide, ők pedig már tényleg régóta dolgoznak együtt. De az egész tényleg olyan, mint egy jól olajozott gépezet. Sokszor használom ezt a hasonlatot, de tényleg így van!

Az első pár héten minden nap szemléltem ennek a kis összeszokott csapatnak a lenyűgöző csodáját. Egy nap leforgása alatt rengeteg anyagot felvesznek, mindezt pedig különösebb erőfeszítések nélkül. Mindenkinek pozitív hozzáállása van az itteni dolgokhoz és úgy tűnik, hogy tényleg szeretnek itt lenni. Sokan tanulhatnának az itteni forgatások professzionalizmusából!

És hogy úgy kezelnek-e, mint a család egy tagját? Ha arra gondolsz, hogy engem is folytonosan ugratnak-e, nos… akkor természetesen!

GW: A „First Strike”-ban láttunk egy rövid jelenetet Keller és Dr. Weir között. Tudnál egy kis háttérinfót mondani arról, hogy milyen vele együtt dolgozni? Vagy a többi stábtaggal, Carter ezredessel, McKay-jel, Ronon-nal és Teyla-val?
JS: Carter és Keller között valamivel szorosabb a kapcsolat, mert mindketten újak és valamilyen szinten mindkettőjüknek bizonyítania kell. Az épp forgatás alatt álló epizódban, a „Trio”-ban ténylegesen barátokká is válnak. Mindketten kikerülnek a megszokott biztonságos mozgáskörnyezetükből és jobban beavatják a nézőt személyes múltjukba, ami nagyon szórakoztató.

Amanda Tapping maga a két lábon járó vidámság és elég nehéz a vele forgatott jelenetekben úgy a szemébe néznem és a szövegemet mondanom, hogy közben ne nevessem el magam. McKay és Keller között néha fel-felbukkan egy baráti hangvételű vita, de mindketten kölcsönösen tisztelik egymást. Szerintem egyértelműen egy baráti viszony van kialakulóban kettejük között.

A Teyla és Keller közötti viszonyban nagy előrelépést jelentenek majd a „Missing” című epizódban történtek. Egy nagy kihívást jelentő helyzetben találják magukat, ahol nincs más választásuk, mint összefogni. Rachel Luttrell és én elég jól kijöttünk a forgatás alatt, nagyon élveztem!

Ami Ronon-t illeti, azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy Keller is belehabarodott egy picit. Hiszen tudják, hát… neki is van szeme!

GW: Ismert, hogy az említett „Missing” című epizódban Keller és Teyla menekülőre fogják majd néhány primitív vadász elől a New Athos-on. Meg tudsz osztani velünk néhány részletet az epizódról magáról vagy a forgatásról? Láthatóan jobban akció-központibb epizód lesz azoknál, mint amilyen történetek köré a Keller karakterét övező epizódok épültek.
JS: Nem volt könnyű leforgatni az epizódot, jórészt azért, mert szinte egész végig kültéren játszódik és a színészi játék mellett a természeti elemekkel is meg kellett birkózni, valamint az egészet át kellett hogy hassa az életveszély érzése. Én is izgatott voltam. Ez az első olyan epizód, ahol Keller-t a számára biztonságot nyújtó környezetén kívül találjuk. Itt mutatkoznak meg csak igazán igazi jellemvonásai!

Elég kemény munkánk van benne, az első héten egy kötélhíddal forgattunk, ahol úgy éreztem magam, mint egy igába fogott ló, olyan volt, mintha egyszerre hat helyről lettem volna kikötve valahová.

Hideg volt, sokáig tartottak a forgatások és úgy tűnt, hogy egy pillanatra sem fog megállni az egész. Rachel Luttrell-lel egy helyen laktunk, együtt dolgoztunk napi 12 órában, majd ismét együtt mentünk haza a forgatási helyszínről. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy jól összerázódtunk. Fantasztikus ember! Nagyon jó humora van és ő az egyetlen olyan lány, aki ötórányi aktív küzdős jelenet felvétele után – miközben szoros kabátot és fűzőt visel – is képes még nevetni.

GW: Most hogy már két ütős sci-fi név is szerepel az életrajzodban, nincs benned félelem, hogy be fognak skatulyázni ebbe a kategóriába?
JS: Nem igazán. Tudatosan közelítem meg a dolgokat és minden általam választott szerepet kellően óvatos átgondolás során választok ki. Elég sok más jellegű dolgot csináltam már az életemben a science fiction-ön kívül, de mindenekelőtt az igazán érdekes karakterek ragadnak magukkal, ez az elsődleges szempont nálam. Az igaz, hogy mind a Firefly, mint az Atlantisz a sci-fi kategóriába tartoznak, de ennél jobban nem is lehetnének különbözőek egymástól!

GW: Vannak új projektek a láthatáron, amikbe a negyedik évad októberi munkálatainak befejezése után belekezdesz?
JS: Van egy „The Tribe” című film, amit valamikor jövőre fognak bemutatni a mozik, ezen fogok majd dolgozni idén ősszel.

GW: Ha a csatorna is úgy akarja, akkor a sorozatnak még hosszú és gyümölcsöző jövője lehet! Van valami üzenet, amit el szeretnél mondani a rajongóknak?
JS: Azt hiszem csak annyi, hogy remélem, hogy mindenki élvezni fogja a negyedik évadot. Úgy gondolom, hogy a sorozat új magasságokba jutott el és eddig abszolút magával ragadott mindaz, amit láttam!