Dr. Elizabeth Weir három éven keresztül volt Atlantisz vezetője, az új évadban azonban nagy áldozatot kénytelen meghozni. SPOILER következik!

Dr. Carson Beckett [Paul McGillion] karakteréhez hasonlóan Higginson távozása is rengeteg rajongót sokkolt...

A GateWorld-nek adott őszinte interjújában Torri elmeséli, hogy szerinte miért került sor erre és hogy miért nem okolja ezért a döntéshozókat. A legjobb harmadik évados epizódokról is mesél, valamint a rajongókhoz való viszonyán túl egy-két apróságot is elárul a Csillagkapu: Atlantisz negyedik évadából.

GateWorld (GW): A negyedik évadban hány epizódban láthatunk téged viszont?
Torri Higginson (TH): Technikailag négyben, ha mindent egybe veszünk. Valójában csak kettőben, de technikailag négyben.

GW: Az évadnyitó dupla epizódban, az „Adrift”-ben és a „Lifeline”-ban?
TH: Igen, az elsőben azt hiszem még jórészt végig eszméletlen leszek. Nem ez volt életem legnagyobb színészi kihívása! [nevet]

GW: Korábban meglátogattam a forgatást és pont egy jelenetet vettek veled és Rachel-lel egy izolációs szobában, Rachel védőfelszerelést viselt. Akkor ez valószínűleg már a „Lifeline”-ból vett jelenet?
TH: Igen, annak kellett lennie. A kétrészes nyitó rész második feléből, igen.

GW: Milyen volt ezen részek hangulata, összehasonlítva azokkal, amelyekben korábban is fontos szerepet játszottál?
TH: Azt hiszem, hogy az új, negyedik évad leginkább az új energiák, karakterek és színészek hármasára koncentrál. Számomra az elsőt ugyanolyan élmény volt leforgatni, mint a többit is az elmúlt két évben. A hangulat ott még nem igazán változott meg. Azt hiszem, hogy leginkább a „Lifeline”-nal fog ez majd láthatóan más irányt venni.

Persze azért az alapok, a sorozat ugyanaz marad. Természetes módon más volt már a dinamika, ami mindannyiunk számára különös volt, hiszen mind tudtuk, hogy bizonyos változások fognak történni és ehhez mindannyiunknak színészként is idomulnunk kell. Karakterekként ez már inkább jött magától, színészként nehezebb volt.

GW: Ezek a változtatások pozitívak voltak? A sorozatnak hasznára válnak?
TH: Igen, azt hiszem. A televíziózás elég nehéz szakma és a Csillagkapu egy valódi jelenség. Elég ritka ezen a területen, hogy egy sorozat tíz éven keresztül fusson, ami nehéz és nagy kihívás is egyben. Elég sok változtatást kell út közben tenni, hogy ennyi idő után is frissnek hasson. A Csillagkapu tényleg figyelemre méltó sikereket ért el, leginkább azért, mert tíz éven keresztül képernyőn tudott maradni. Tudom, hogy Daniel karaktere egy ponton kilépett a sorozatból, de később visszajött. Ettől eltekintve az egész mindvégig ugyanaz az egység maradt. Szerintem ez az egyik legnagyobb eredmény, amit a tíz év alatt elértek. Megértem, hogy miért változtattak meg menet közben annyi mindent és remélem, hogy ez itt is egy friss, új vonulatot visz majd a sorozatba.

GW: A negyedik évad kínált számodra új színészi kihívást?
TH: Némileg. Az egyik epizód pont emiatt tetszett meg. Ebben a részben érdekes érzelmi-alapú áldozatokat kell meghoznia. Jó érzés volt kimutatni azt, hogy hajlandó feláldozni magát a többiekért. Mindamellett nem volt olyan nagy színészi kihívás, mert az egész természetesen jött a karakterből.

Időnként minden karakter kerül olyan szituációkba, amikor meghalnának a többiekért. Így nem éreztem úgy, hogy ez most valami különleges élmény lesz, de ugyanakkor csodálatosnak találtam, hogy a karakter az utolsó perceiben ilyen oldalát is meg tudja mutatni és én ezt eljátszhatom.

GW: Tehát úgymond most rajta a sor, hogy a golyó elé álljon?
TH: Igen, végre Sheppard és Rodney lazíthatnak kicsit. [nevet]

GW: Az eddig kitudódott spoiler-ek alapján elég egyértelmű, hogy a Replikátorokhoz köthető karaktered megváltozása. Mit tudnál mondani erről?
TH: A Replikátorok valóban érdekes történetszál. A Csillagkapuban mutatták be őket először, így már korábban is felbukkantak pár alkalommal. Még a sci-fi világhoz mérten is végeláthatatlan lehetőségek rejlenek bennük. Egy sohat véget nem érő történet, mert ha egy apró kis Replikátor darab is megmarad… akkor ebből is mindent újra létre tudnak hozni.
Nagyon szerettem ezt a történetszálat.

Weir szereplése ehhez mindig is köthető volt. Az egész azért is volt igazán érdekes, mert előző évben már volt hasonló tapasztalata, amit a „The Real World”-ben láthattunk is. Így már alapból érzelmi alapon is megéli mindezt és fel kell nőnie az új kihíváshoz, túl kell lépnie ezen. Ez pedig igen érdekes.

GW: Az évad forgatása alatt is volt lehetőséged David Ogden Stiers-szel [Oberoth] játszani?
TH: Igen, van egy nagyszerű jelenetünk! Minden fényben úszik. Élveztem a közös színészi játékot. Kellemesen meglepve éreztem magam.

GW: Mit tudsz mondani azokról a körülményekről, amelyek végül oda vezettek, hogy kivettek az állandó szereplők közül?
TH: Nem sokat. Én nem vettem részt a döntés meghozatalában, így magáról az ide vezető útról nem tudok mit mondani. Csak feltevéseim vannak. Hogy teljesen őszinte legyek – és ezért nem szabad megítélni őket – azt hiszem, hogy fontos szerepet játszott ebben a Csillagkapuhoz fűződő hűség. Amikor megtudták, hogy a Csillagkaput nem újítják meg, akkor megpróbáltak módot találni arra, hogy hűségesek maradjanak azokhoz az emberekhez, akikhez tízévnyi közös munka köti őket. Én ezt maximálisan megértem. Nagyon sok téren jelen van a hűség ebben a munkában. Ez egy nagyszerű, csodálni való dolog a részükről.

Szerintem a karakteremnek sosem találták meg igazán a helyét. Ezért valahol mindenki felelős egy picit ezért a döntésért, természetesen magamat is beleértve. Azt hiszem, hogy ez lehet a döntés hátterében. Valahogy ők is úgy tekinthettek a karakteremre, hogy „itt van ez a női szereplő, akit sohasem tudtunk igazán teljes valójában felfedezni”.

Nagyon sok epizódban csak a háttérben jelentem meg, ami egyáltalán nem jelentett számomra kihívást. Talán ők is úgy gondolhatták, hogy „miért fizetjük ezt a csajt, ha csak egy pár apró jelenetben szerepel?”. Szerintem ez a hozzáállás az adott helyzetben nagyon is helyénvaló, ésszerűnek és logikusnak tűnik.

GW: Nagyon sok rajongó örült, hogy jelen voltál a sorozatnál, ami így általad is több lett. Persze nem minden stáb teljesen kompatibilis önmagán belül. Vegyük példának Rainbow Sun Francks-et [Ford]. Nagyszerű színész, mégis az első húsz epizódban semmilyen lehetősége nem volt arra, hogy a karaktere jobban kibontakozhasson.
TH: Igen. Az Atlantisz egy igazi kihívás, mert sok állandó karakterrel dolgozik. A Csillagkapu alapvetően nagy fő karakterre öszpontosított, de mi ennél több szereplővel dolgoztunk, ami plusz kihívásokat jelentett. Nem csak az, hogy egy ideig egyszerre két sorozat számára is el kellett látni az író feladatokat, azaz évente 40 epizódot megírni, rendezni, hanem leginkább az, hogy az egyik sorozat nyolc állandó szereplővel működik. Hogy tudunk kellő hangsúlyt adni minden egyes történetnek? Azt hiszem, hogy ez talán egy picit nagy falat volt ahhoz, hogy meg lehessen vele birkózni.

Nekem persze hiányzik. Nagyszerű élmény volt itt dolgozni, a hangulat és a többi színész is mind nagyon kellemes környezetet jelentett számomra. A stáb pedig egyszerűen fantasztikus volt! A rajongókra kitérve… még a mai napig sokkol az, hogy a Csillagkapunak mekkora rajongói tábora van!

Számomra ez a döntés nem jelent feltétlenül kellemetlenséget, mert szívesebben vagyok máshol és dolgozom, minthogy alkalomadtán a lábamat lógassam. Erre pedig az én karakterem néha „rákényszerült”. Szerintem a legérhetőbb módon léptek. Itt most minden egyes karakterre gondolok, akik számára talán egy picit nehezebb volt mindez. Mindenki megértette, hogy ez a döntés volt a legkevésbé fájdalmas megoldás minden szemszögből nézve.

GW: Mindenkinek fontos, hogy érezze, hogy szükség van rá és hasznos. Végtére is azért vagy ott, hogy színészkedj és nem azért, hogy valamiféle külső szemlélőként figyeld a jeleneteket. Kell, hogy legyen lehetőség, hogy az ember megmutathassa mit tud. Most nézzük a változást Weir szempontjából! A történetet tekintve negatívan érintette a karaktert a komoly felelősség?
TH: Nos, egy kicsit talán igen. Egyértelműen van benne ilyesmi. Most majd olyan helyzet adódik, amit egyedül csak ő képes megoldani. Olyan megoldás talál, amely nagy bátorságot és önfeláldozást kíván meg tőle. De ahogy már mondtam, ez a karakterben mindig megvolt. Az első naptól kezdve benne volt az, hogy alkalomadtán feláldozza magát a többiekért. Mindegyik karakterben megvolt ez. Feladták az életüket, hogy elutazzanak a Pegazus galaxisba és ott nap mint nap kockára tegyék azt.

Azt hiszem ez benne is megvolt, csak éppen mindvégig olyan emberekkel volt körülvéve, akik az adott pillanatban sokkal jobban tisztában vannak az adott helyzet súlyosságával. De most, ebben a pillanatban ő az, aki ezt a legjobban átérzi. Nagyszerű dolog volt belefűzni a történetbe, hogy meg tudja mutatni, hogy ez számára sem jelent nehézséget.

GW: Tehát alapvetően nincs is benne hezitálás? „Ez az egyetlen mód rá, hogy megmentsem az embereim életét? Biztos hogy meg akarom tenni?”
TH: Nem hezitál.

GW: A legutolsó alkalommal, amikor beszéltünk, azt mondtad, hogy következő alkalommal kérdezzelek a „Sunday”-ről. Most már elég érthető, hogy miért nem akartál korábban bármit is elárulni az epizóddal kapcsolatban. Tudom, hogy mindenkinek alá kell írnia egy titoktartási szerződést, hogy megkapja a forgatókönyvet. De most ráterelném a szót, ha szabad. Láttad az epizódot?
TH: Igen.

GW: Mit gondolsz róla?
TH: Színészként nehéz epizód volt. Mindannyian nagyon szomorúak voltunk Paul távozása miatt. Nehéz és zavaró volt ez a körülmény, mert éreztük, hogy sokféle változás és egy új vonulat kezdődik ezzel. A másik sorozatot leállították, így mindenki érthetően kicsit szomorú volt és sajnálta Paul-t, de azt hiszem, hogy ezen felül mindenki egy kicsit bizonytalannak is érezte a helyét. „Mit is jelent ez pontosan? Most akkor hogyan tovább?”.

Ugyanakkor mindannyian élveztük az epizód forgatását. Ez egyike volt azon első epizódoknak, ahol egy kicsit kikapcsoltunk a főtörténetszálból és jobban tudtunk a barátságokra koncentrálni – a nem-formális barátságokra –. A záró jelenet viszont nagyon elszomorított, amikor dudakíséretben átvitték a koporsót a kapun.

GW: Nehéz volt ezt a jelenetet leforgatni?
TH: Furcsa módon nem volt az. Mindenki mindennap belebújik a saját karaktere bőrébe, így a határ a színészek és a karakterek között sokszor eléggé összemosódik, ami nagyszerű élmény. Ezért nem volt itt szükség nagy színészi tehetségre, mert mindannyian valóban szomorúak voltunk Paul távozása miatt. Így színészileg nem volt nehéz, de érzelmileg természetesen az volt.

GW: A veszteségtől most kicsit eltekintve, a „Sunday”-ben arra is lehetőségünk nyílt, hogy kicsit jobban megismerjük Weir-t.
TH: Tudom és ez nekem is nagyon tetszett benne! Tetszett a karakteremben, hogy milyen nagyon őszintén beszélt Teyla-val. Ezelőtt sosem láthattuk őt ilyennek. Direkt elhatározásból lett ilyen a dolog. Akadt egy udvarlóm is, akit egy nagyszerű színész alakított. Amikor elárulták, hogy egy nálam fialatabb színész fogja alakítani ezt a karaktert, akkor teljesen letaglózott a dolog. Azt mondtam, hogy „nehogy már fiatal fiúk után rohangáljon”.

GW: Igen, ez nem fest valami jó képet egy vezetőről.
TH: Hát egyáltalán nem. Weir-nek olyasvalaki kellett, aki nála okosabb és erősebb. Ezért egy kicsit fura volt az egész. Ennek ellenére, amikor megjelent, akkor sugárzott belőle az energia. Azt hiszem megértem, hogy Weir miért vonzódott hozzá.

GW: Szerinted Weir és Mike kapcsolatának lett volna jövője vagy csak egy futó flört volt az egész?
TH: Azt hiszem nagyon is tudatosan került ez a szál pont abba az epizódba, hogy egy kicsit elvonatkoztasson attól, amiről a rész valójában szól: Paul elvesztéséről. Ha biztos lett volna az, hogy Weir karaktere a jövőben is megmarad, akkor biztosan belekerült volna az epizódba a „nem tudom ezt csinálni” vívódás Weir részéről. Egyáltalán nincs ideje, lelki ereje ahhoz, hogy valakivel egy kapcsolatba kezdjen. Ha viszont nincs lelki eleme ennek a vonzódásnak, akkor az szükségképpen csak fizikai, amibe ő nem menne bele.

Szerintem egyébként működött volna a dolog, de nagyon valószínű, hogy ezzel ki is fújt volna az egész és ezt a szálat nem nagyon láttuk volna viszont a jövőben.

GW: Úgy gondolod, hogy olyasvalaki, mint Weir arra kárhoztatott, hogy egyedül élje le az életét? Nem lenne számára is lehetőség ilyesmire?
TH: Azt hiszem már pár korábbi interjúban is említettem, hogy nagyon remélem, hogy valahol van egy olyan bolygó tele helyes férfiakkal, ahová Teyla és Weir néhanapján kicsit kiruccanhatnának. [nevet] Mindegyik bolygó tele van szép lányokkal, de helyes férfiakat nem sok helyen találni.

GW: Mi a helyzet Richard Kind-dal [Lucius Lavin]?
TH: Oh, a szívem érte repes! [nevet] Szerintem Weir-ben alapjában véve megvan a képesség a szerelemre. Ha túléli mindezt és végül visszatér a Földre, akkor biztosan kiépít egy kapcsolatot. Szerintem rengeteg szeretetet lenne képes adni. Nem szeretnék úgy gondolni rá, mint aki egyedül éli le az egész életét.

GW: Azt hiszem az egyik legbeszédesebb epizód erről a „The Return” volt. Az első rész vége felé teljesen elzárkózott. Beckett megpróbálta őt kimozdítani a lakásából.
TH: Így van.

GW: Egy olyan könyvet akart írni, amit soha senki más nem olvasna el… ez biztosan frusztráló lehetett!
TH: Tetszett Paul beszédének ez a része, amikor erről beszél. Beckett azt mondta, hogy „és ki fogja ezt majd elolvasni?”. Weir teljesen bezárkózott a saját kis világába. Ez már csak azért is frusztráló volt, mert nem arról volt szó, hogy Atlantisz hirtelen eltűnt volna. Még mindig ott volt odakint. Szerintem pont ezért nem az volt az alapkoncepció, hogy Atlantisz eltűnik, hanem, hogy „még mindig megvan, az Ősök visszatértek és ezért kerültünk ebbe a helyzetbe, ahol most vagyunk.” Weir többet meg akart érteni a kultúrájukról, a fajukról.

Mindezek miatt – és mivel visszautasították új szerepét Atlantiszon –, képletesen értve beállították a sarokba, innen pedig nehéz továbblépni. Szerintem idővel magától is tovább lépett volna ezen.

GW: Egy ilyen élmény után érthető, hogy ki akarja magából írni az ember a gondolatait. Ha csak magának, akkor is. Mert mindaz, amit a két év alatt a karakter megtapasztalt, az jóval több, mint amit az átlagember egy életben összesen megélhet.
TH: Igen, azt hiszem ez nagyon is igaz. Valamilyen szinten fel kell dolgozni mindezt. Nem mehetünk csak el simán egy terapeutához és „távolíttathatjuk el”. [nevet] Egyételműen nagyon sokat és nagyon gyakran írt abban az időszakban. A háttere alapján szerintem érthető, hogy miért így akarta feldolgozni mindazt, ami benne kavargott.

GW: Melyek a legkedveltebb epizódjaid az elmúlt évből? Amikor utoljára beszéltük, épp akkor tervezték vetíteni a „The Real World”-öt.
TH: Nos, ez az epizód egyértelműen a kedvenceim közé tartozik, több tekintetben is. Egyrészt alkalmam nyílt Richard Dean Anderson-nal dolgozni, ami mindig nagy örömöt jelent.

De a „The Real World” egyben nagy kihívás is volt. Richard Dean miatt, egyértelműen. Az is tetszett, hogy Weir karakterét ebben az epizódban tényleg sebezhetőnek láthattuk. Láthattuk a gyengéit és aztán küzdelmét is. Láttuk, amint feladja az egészet. A leginkább ez tetszett benne, hogy egy ponton tényleg feladta. Kiakad és azt mondja magában, hogy „ez az egész harcolás dolog egy…” – mert mindannyian így éreznénk. Mindannyiunknak vannak olyan napjai, amikor egész nap az van bennünk, hogy „oh, én ehhez túl fáradt vagyok, túl fáradt, hogy tovább küzdjek!”. Ilyenkor újra meg kell találni az inspirációt, a kapcsolatokat. Ezért jelentett számomra kihívást ez az epizód. Amikor olvastam a forgatókönyvet, végig azt kérdeztem magamtól, hogy „képes vagy te erre, meg tudod csinálni?”. Nagyszerű dolog, ha az embernek ilyen érzések kavarognak, mert így valódi kihívásokat talál.

GW: A „First Stike”-ban Weir-nek volt egy elég durva jelenete, amikor az ablak berobban. Volt egy részed, amely arra ösztökélt, hogy magad csináld meg ezt a jelenetet vagy eleve túl veszélyes volt ahhoz, hogy engedjék, hogy megcsináld?
TH: Sohasem engedék volna, hogy én csináljam. Mindig mondom nekik, hogy „oh, meg tudom csinálni, meg tudom csinálni!”. Szeretem az ilyesmit. De tényleg. Szeretem, ha a munka minden részét én csinálom. De nincs a világon olyan dolog, amiért engedék volna nekem, hogy ezt a jelenetet magam csináljam. Nagyon veszélyes volt, a dublőröm pedig nagyszerű munkát végzett. A „The Real World”-ön is dolgoztam már vele korábban, így egy kicsit sikerült megismernem.

A jelenet tényleg sokkoló volt! Én is láttam a felvételt, ugyanis én is hátul guggoltam, amikor forgatták. Egyből arra gondoltam, hogy „örülök, hogy nem nekem kellett csinálom”. Sosem engedték volna. De miután láttam a felvételt, beismertem, hogy „teljesen igazuk van, hogy így állnak hozzá, ezt nem tudtam volna megcsinálni, nagyon durva jelenet volt”.

GW: Mit gondolsz, mi lesz Weir karakterének hagyatéka a Csillagkapu univerzumában?
TH: Oh. Hogy mi lesz Weir hagytéka… Ez egy érdekes kérdés. Tetszik a kérdés. Nem hiszem, hogy most rögtön lenne válaszom rá.

GW: Tegyük fel, hogy nem lesz ötödik évad. Ezt még nem tudhatjuk…
TH: Így van, még nem. Mi lenne a hagytéka? Nem vagyok biztos benne. Remélem, hogy lesz valami… ha minden megy tovább és Weir sohasem tér vissza, akkor talán az lehet fontos, hogy a kérdések minden oldalára elég figyelmet fordítsunk. Ne legyünk rögvest támadóak, hanem inkább diplomatikusak. Remélem, hogy ez a jövőbeli tárgyalásaik során is folytatódni fog. Talán e téren hathatott a többiekre inspirálóan. Alkalomadtán eszükbe juthatna, hogy „igazán meghallgathattuk volna azokat a fura idegeneket, mielőtt tüzet nyitunk rájuk!”. Talán ez a női együttérzés és diplomáciai érzék lenne a leginkább fontos.

GW: A béke hangja.
TH: Na, ez egy sokkal költőibb módja annak kifejezésére, amit mondtam.

GW: Torri, a közeljövőben találkozhatunk veled a találkozókon?
TH: Igen, egy-kettő már tervbe van véve. A mútlkorit Londonban sajnos ki kellett hagynom, sajnáltam is. Azt hiszem októberben lesz egy újabb találkozó Londonban, de ismét csak nemet kell mondanom, mert épp dolgozni fogok itt. De lesz egy Connecticut-ban, azt hiszem október végén- november elején valahogy. Erre el tudok menni!

Egy jótékonysági rendezvényen is részt veszek majd itt Los Angeles-ben és remélhetőleg karácsony tájékán a Reunion Island-en is. Nagyon várom ezeket. De azt hiszem, hogy a január végén Londonban megrendezendő találkozóra már el tudok menni. Előző hónapban sajnos nem tudtam meglátogatni a családomat.

GW: A családod Londoban él?
TH: A családom Wales-ben, de néhány unokatestvérem Londonban, igen.

GW: Milyen ez a jótékonysági rendezvény, amit említettél?
TH: Ez a Motion Picutre Charity Alliance. Minden évben megrendezik. Általában egy amerikai és egy kanadai jótékonysági alapot támogat. Kanadában azt hiszem, hogy a Canada’s Actors Equity Fund-ot, az USA-ban pedig az American Heart and Stroke Foundation-t.

GW: Milyen más sorozatokban találkozhatnak veled a rajongók az elkövetkező hónapokban?
TH: Nemrég fejeztem be egy epizód forgatását az NCIS-szel, ami nagyon élvezetes forgatás volt. Épp most érkeztem vissza. A ma reggeli beszélgetésünket azért mondtam le, mert megbeszélésem volt egy új sorozatról, a „The Journeyman”-ről. Most hétvégén visszamegyek Vancouver-be, hogy újra felvegyünk néhány jelenetet a fantasztikus „Smile of April”-hez. Úgyhogy elfoglalom magam, mindig van mit csinálnom.

GW: Végül még egy kérdés, amelyet nem lehet nem megkérdezni – hogy van Sedgewick?
TH: Oh, köszönöm kérdésed, nagyszerűen. Hogy őszinte legyek, az utóbbi két napban kicsit bánatosnak tűnik. Szerintem tudja, hogy a hétvégén megyek Vancouver-be. Amint előveszem a bőröndömet, rögtön szomorú lesz.

GW: Van, aki vigyázzon rá?
TH: Igen, elég sokan figyelnek rá, amikor nem vagyok vele.

GW: Nos, Torri, a legjobbakat kívánjuk neked a továbbiakban! Nagyon sokan szomorúak vagyunk, amiért meg kellett válnod a sorozattól.
TH: Teljesen lenyűgöz a rajongók a támogatása, a GateWorld-től jött visszajelzések és azoktól, akik ráakadtak a MySpace oldalamra. Nem vagyok egy nagy netező típus, de néhanapján én is felnézek. Óriási köszönetet szeretnék mondani mindenkinek!
Ez a munka azon túl is nagyon különleges. Állandóan biztató leveleket és támogatást kapok az emberektől. Szeretném, ha mind tudnák, hogy értékelem ezt és nagyon fontos a számomra.

GW: Nagyon sok időbe és energiába telik, hogy a kiadott szövegek élettel telítődjenek meg, de ezzel akár emberek életét is megváltoztatják.
TH: Azt hiszem, hogy az emberek az ilyen helyzetekben találnak valamit, ami inspirálhatja őket. És pont ez az, amit csodálatosnak találok a science-fiction rajgonókban, hogy mennyire kreatívak! Nem csak hátradőlve nézik a sorozatot és kedvelik meg s színészeket, nem! Mindez inspirálja is őket. Rajzokat készítenek, zenét szereznek és novellákat írnak. Olyan az egész, mint egy igazi varázslat!